Időnként belefutok valami világrengető cikkbe, hogyaszongya, X generáció szorongásai, midlájf többlet teher, menopauzás kálvária meg ilyenek. Legjobbak az ezekre adott receptek!! Ha ha.
Ezt spékeld meg szép hazánkban uralkodó helyzettel, benne a főszereplővé avanzsált Z generációval. Akik ugye eddig csak ültek a nagy seholban, most pedig felforgatják a világot. Az ádáz egyetemisták, akik nem akarnak tanulni! Akik csak zavarognak, ó, bár visszamenne minden a normális kerékvágásba!
Na, itt a bökkenő, kérem szépen, hogy mi is a normális kerékvágás? Ki és mit akar lenyomni a torkomon, normális gyanánt? Vagy kinek is a milyenféle elvárásának kellene megfelelni??? Ki vagy mi csinálta azt a kerékvágást, egyáltalán miért és hogyan, és nem kellene már megnézni, minden rendben van-e azzal a nyommal, itt ne, 2025-ben? A 21. századnak lement már egy negyede, az ég szerelmére. Melyikben is élünk mi?
Utánaszámoltam: 28 éve vagyok pedagógus. Bár ebből csupán öt évet tanítottam állami iskolában, három és fél évestől a majdnem 90-ig minden korosztállyal dolgoztam már. Volt itt már minden: csoportos, egyéni, frontális, alternatív stb. oktatás, az utóbbi időben spontán alakítom a módszereimet, élesben improvizálok attól függően, hogy éppen kit oktatok mire. Oda jutottam, hogy lassan a vasszeget is meg lehet tanítani jól intonálni, énekelni, nemhogy embereket. A "normális"-nak a hátat fordításom még Szentgyörgyön elkezdődött: kiakasztott anno egy-két dolog a tanáriban, egyik volt az állandó szeptemberi betonizált téma (zakuszka-, uborka-, stb. receptek), másik a diákok hülyézése, most több nem jut eszembe, ja és a kocsmában sem lehetett a kollégákkal olyasmiről beszélni, ami engem érdekelt, tisztelet a kivételnek.
Mindenki olyan ügyes és tökéletes volt pedig, hiszen ezt is sulykolta az intézmény: Csőrike, nem vagy te hülye, de na, nézz körül, utána magadba, légy szíves. Tudod, éppen van katedrád, de nem vagy te főszakos, érted. Majd ezután beszélgetünk. Ebben a hangulatban az ember inkább lefagy, főként ha alig 20 éves.
Volt egy-két alkalom, amikor annyira megaláztak, hogy még most is eszembe jut, aztán fogtam én a sátorfámat és leléptem. Eltelt egy-két év, míg fel is fogtam ott legbelül, hogy nemhogy középszerű nem vagyok a szakmámban, de egy-két dologban bizony sokkal magasabb szinten vagyok, mint az átlag. Valahogy az első egyetemen és abban az egész közegben arra ment ki a játék, hogy kapjál te képzést, de nehogy igen elbízd magad, netán 10 év múlva kitúrd a friss kollégát az egyetemről! Érdekes, hogy az agyammal már rég tudtam, hogy mi az ábra, mégis évekbe telt, míg a szakmai önértékelésemet a lelkemmel is meg tudtam érteni, elfogadtatni magamat, desőt, még élvezni is azt, ami vagyok! Hogy a saját személyiségemmel és az egyesek számára fura lelkiségemmel időnként a gödörből meg tudjam újítani magam, kívül-belül. És nem vagyok sem szuperanyu, sem szupernő, sem szuperfej a színpadon, a templomban, a konferencián vagy a kötetben, de én vagyok, ÉN. Van nekem egy naagy szám, ó igen, nem is tagadom. De az is én vagyok, aki kíváncsi és alázatos, és én így szeretek tanulni és addig nem is érdekel semmilyen midlájf, leszarom ezt itt csukorékban. A tanítás mindig a munkám egyik fontos része volt, de nem érdekel semmilyen tanítás, ha mellette nem tudok tanulni is. Nagyon izgalmas a munkafolyamat, amikor kinyílok minden csatornámmal és tanulhatok a diákomtól, a csoportomtól, az oktopuszos kollégáktól, a több szálon hozzám kapcsolódó lelkiségi tagoktól. Tanárként talán a legtöbbet az óvodásoktól tanultam, ez egy önzetlenül ajándékozott luxustükör volt részükről, hát, elég nagy hasznot húztam belőle, főleg a saját lelkemnek. És nagyon hálás vagyok, hogy ezelőtt 3 évvel taníthattam helyettesítő tanárként egy kicsit a Z generációt. Most, amikor a körülöttem levő kövületek méltatlankodóan hápognak bele a szűk világukba, kaján vigyorral nyugtázom, hogy legnagyobb Csőrikém, aki a volt diákjaimmal jár együtt, teljesen kivirulva, globális polgárként igenis feltalálja magát a Z-ben, desőt még nekem is cseppent egy-két morzsát az új ismereteiből és tetszik neki, hogy nincs egyedül, amikor eltalálja a fején a szöget. Ennél jobb alkalmat nem is látok arra, hogy ismét tanulhassak, ugráljak, mint Bicskuj a kerekerdőben (pumpáááálj!), és már rég nem érdekel, hogy ki mit szól a piacon hozzá. De most már nem fogom eltörni a csigolyám, mint a Tankcsapda koncerten anno.
Majd csak felfogja egyszer ez a világ, hogy a 21. századi oktatás nem a 20. század őskövületeinek való. Annak a generációnak már egyszer s mindenkorra meszeltek! Én viszont továbbra is vigyorgok: tegnap Csőrikémmel letöltöttük a Mandylion albumot a mobilomra, hogy tudjam hallgatni az úton, mikor nem lesz netem. Tanulok én, hejj! Különben a siker proaktív, mondta volt az exem még harminc évvel ezelőtt. Adok én ennek a világnak, nesze midlájf!!! :-D
