nem igazán tudtam mit kezdeni az elmúlt időszak bénulásos tünetegyüttesével, így en bloc, mostanra is csak addig jutottam el, hogy ideje van a tervezésnek, és ideje a kivitelezésnek, ehh, a nagy dilemmák alatt további bibliai parafrázisok keringenek az agyamban, közben sűrűn morzsolgatnám a bűnbánati zsoltárokat, de inkább csak a huszonkettes traktusdallama agyal az agyamban éjjel-nappal, kiegészítve régi német kanciókkal (pl. O hilf Christe Gottes Sohn és egyebek). Az oblációra is készülök, és a februári kurzusomra, hiába hogy addig még sok van, de most nagyon érzem a témát: Invocavit me! Deus Deus meus.
NEM, nincs depresszióm, nem fetrengek idegkimerülésben, de érzem hogy most van a pengeélen való tánc ideje, és ideje készíteni a terepet azon az oldalon, ahová le fogok huppanni. (Legalábbis én, akkor az enyémet egyedül, ha közösen nem lehet.) Mintha csak nagyon kevesen éreznék azt hogy ideje az aggyal való tervezésnek, ó de fájdalmas a tömegmanipuláció és a mázsára mérhető ostobaság. Ordítani tudnék, de a bronchitiszem nem engedi...
Pár napja adtam egy interjút a csőrikeéletemről, igen, van akit ez érdekelhet, és magam is meglepődtem hogy milyen életem van. Az interjúban. Elég sok kijött belőlem, hogy miért akkora a fejem, és merre húz.
Hja. Nem vagyok egyszerű eset.
Ma viszont hetek óta végre ittam reggel kávét és ettem melléje péksüteményt. Asszem, elég volt már az émelygésből. A dió nagyon remélem hogy nem akar kibújni, a két hete tartó alkudozás mintha jó irányba terelné a dolgokat.