Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cs.kohhája. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cs.kohhája. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 2., vasárnap

Terminátor-hírek a nádasból, NLM módra

Történelmi pillanat érkezett az alsó szintre. Szétverték a sarkot, de teljesen. A tűzhely és a mosogató helyet cseréltek, lett egy talicskányi törmelék, rossz és lyukas csövek, közben lett vésés a plafonba is, van mindenütt világítótest és kapcsoló is ott, ahol bemegy az ember abba a hosszú tolltartóba. A konyhaszekrényt leszereltem a mosogató feletti falról, a háta szét is rohadt a penésztől. Épp ideje volt.

Legkisebb csőrikét átköltöztettem a legnagyobbhoz a rattattata idejére, fantasztikus eredmény hogy egy hét alatt végeztek és csak 2 napig nem volt mosógépünk, vécénk és mosogatónk (felváltva, no). Kezdek optimista lenni. Ha az ország képes rá, akkor én is. Végtére csak alig 12 évem van lenyomva a budiba, másnak meg évtizedek estek a pöcegödörbe.

Az eddigi mestereket száműztük a .....-ba és most már csak azzal dolgoztatunk, akinek tényleg az a szakmája. A villanyszerelő, aki lézeres derékszöges síkmérővel anno kápolnát szerelt Iron Maidennel, na ezután csak az fog villanyt szerelni nálunk. Otthagyott mindenkit a gyárban, mindenki vele akarta volna csináltatni azt, amihez amúgy senki nem értett (mind villanyszerelők, ember...). Kétméteres, röhögve eléri a plafonról lelógó dolgokat, de szokott maga után sepergetni is. Félig szerb és félig magyar, cirillben írja a magyar sms-t, sült hülye, amúgy jár ki ő is tüntetni. A vízszerelő szintén kétméteres, kicsit csámpásan jár a sasorrával és alig van foga. Ő már nyugdíjas, de még mindig az egyetlen igazi vízszerelő az egész NLM-ban, a másik tatával sűrű anyázás közepette rattatatázik (dicséri az eddigi kontár munkákat nálunk, no). Sőt, egyszer még a padlóba is lefúrt, mi több, ásott egy gödröt a ház tövébe, kicserélte még a bejövő vizet és a kanalizációs kimenetelt is és hozott egy még nagyobb eszközt. Mint a Terminátorban, egyszer csak megérkezik egy nehéz fegyverrel egy nagy dobozban s az ajtóban aszongya:

"Na Deda*, szerelje össze ezt a hegedűt!" 

"Lássa-e, Csőrike?! Na, tudja-e, mi ez? Ez megmondom, mi: TAKONY!!!" (a többit inkább cenzúrázom. Mondtam Kaktusznak, majd végez engesztelő imát a sok káromlásért, mittudomén, a lényeg, hogy ezek csinálják meg jól.)

Kicsit kidöglöttem a napi 2-3 óra takarításban utánuk, de muszáj volt mindig, ilyen az ha építkezésben él a az ember.

A fűtőházban találtam egy csomó csempét, szerencsére van tartalék abból, amit már nem lehet kapni. Vicces, ha valaki leül a vécére, a mosogatónál rálátsz a fejére. Remélem, nem fog ez sokáig tartani. Egyelőre sehol nem folyik, sem a víz, se a kanalizáció nem bugyog. 

Négy lyuk volt, csupán!... az elsőt még ezelőtt néhány hónappal megtökölte az öreg, egy hétig pedig itt szarakodtak dedával, a bontással és a másik kettő szarással... hát, eredetileg kettő lett volna, de csak gyanús volt és addig bontottak, míg végre előkerült a harmadik - takony - illesztés. Minden nap megnézem többször is. Ezt az elégtételt! nem folyik.


* deda szerbül tatát jelent, ami azért vicces, mert szerintem egykorúak lehetnek

2023. május 28., vasárnap

Sárga-piros

Most egy kicsit írogatnék, hol ezt, hol azt, rövidebbeket meg hosszúakat, ahogy esik, úgy suppan.

Lassan lejár ez a félév, az összegyúrt 125 százalékos munkahelyeimmel a két másik országban, és nem akaródzik az a rövidke itthontöltött idő se egyszerűsödni, se egyszerűsödni... sehogy se akar, slussz.

Tegnap is: délelőtt másik városba temetésre mentünk Kaktusszal, meghalt az öreg regenschori, Tiszát lehetett volna rekeszteni a papokkal és az apácákkal. Szegény regenschori, szerintem fordult néhányat a nagymise alatt. Ennyit ér a népnevelés, állapítottam meg savanyú pofámba meredve. Az egyik orgonás zárlatnál fájdalmasan felszisszentünk Kaktusszal. Egyszerre és spontánul, de gyorsan visszahúzva a pléhpofát. Aztán, a temetőt már kispórolva, sipsupp haza, kiszedni a temetési szertartáskönyvet a táskából, ledobni a feketét, fel a másikat, nagy Csőrikémnek bérmálkozása következett, itthon összekutyu valamennyire a házat, protokoll meg miegymás. Huhh. Lejárt. Most mintha tényleg lejárt volna valami, ma reggel Csőrikém mosolyogva jelentette be, hogy úgy érzi, nagyon szép a reggele. Nekije. :-)

Az obláták között valódi rajongótábort szereztem a tortás baratinának (hát honnét származik a művésznő? természetesen a Nagy Laposból!), aki képes volt cukormázból kirakni Erika Genser festményét. Ezt, ni (archív, elfogyott):


A galambot persze én csempésztem rá egy másik festményéről, utólagos beegyezésével amit elfelejtettem kivárni meg ilyenek, de na.

És hirtelen nagy zúgás támadt az égből, és az Úr Lelke betöltötte a földkerekséget, és pont.

PÜNKÖSD 2023


2023. április 9., vasárnap

Visszatérő motívum

Ebben a kicsicsőrikés korban ez egy nagyon régi emléknek számít - asszem, ez 2020 lesz. Mennyi minden változott azóta...


 

Nekem általában véve poszttraumás állapotom van Húsvétkor, szép vagy nem szép a vatikánszagom mellé, de ez van. Nem lehet egykönnyen elfelejteni a sok szörnyűséget, ami ezt megelőzte. Idő kell az átálláshoz. Ma végre hallottam a reformátusoknál egy nagyon lelkemhez szóló prédikációt. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül.

Boldogat, mindenkinek!

2022. augusztus 8., hétfő

Mert a diák nem fog változni csak úgy

A panzióban két hindu szerzetes, Kaktusz a lustiszobában, én a teraszajtón át a csigalépcsőn közlekedek és a szobám most már tényleg cella a javából, még a kávémat is itt főztem a reggel.

Folytatjuk az önismereti tréning után az életünket, a nagy átrendezés máris elkezdődött, elvileg ugye. Ha a nap még fél napnyival hosszabb lenne, talán én is beérnééém a kullogó önmagamat, minden téren...

Életem a rend utáni vágy, amit nem érek el sose. A rend eléggé bonyolultan áll a fejemben (mint vágy), sokrétű, nem tapintható. A fejem, az igen, de ezzel nem sokra megyek.

Okos stratégiát kellene kiötölni olyanféleképpen, hogy legalább a dolgoknak - itt a kézzel fogható kategóriára gondolok - helyük legyen itt a házban. Hely és hely, amit okosan, funkcionálisan kiválasztok és kivitelezek, tekintettel a kóros feledékenységemre. Eddig és netovább, mondta Csipike, hát én is a tegnap, mikor észrevettem, hogy bent felejtettem a vasalót a konnektorban, jááj de kiakasztott. Ebben a katasztrófa áramárban, egyrészt, másrészt meg szerencsém van, hogy egy okos vasaló és ha öt percig nem mozgatják, elkezd pislogni a lámpája ergo kikapcsol. De úgyis, feledékenység életveszélyes szinten diagnosztizálva, úgyhogy azt hiszem itt a pont, tenni kell valamit, de azonnal.

1. okos hely a dolgoknak, helykihasználás, ergonómia stb. szempontjából

2. NA DE jól látható hely vagy szamárvezető kell, amibe önkéntelenül naponta belebotlok, mert ha a tanulás nem megy, először a módszeren kell változtatni (höhö, beteg pedagógus a családban), a tanulón változtatni mint olyan, eléggé kemény dió (eez az agybeteg diák?...), most ez is én vagyok ugye. És ha én vagyok a magam diákja, akkor mese habbal, hogy csak úgy üresben megváltozok és megszűnik a feledékenység és azz ebből adódó szétszórtság, asszem ezzel elértem a realitás küszöbét. Magamon viszont mindenféle módszert kikísérletezhetek, nem?... Nos, ha csak közlekedek és tízszer látom a konyhában, hogy mi van az üvegszekrényben, akkor tutira megjegyzem. Most is tudom fejből, mi van a pult feletti részben: soha nem használt edények, teáskészlet meg ilyenek. Hát, kár volt odarakni őket és ezekkel a vackokkal terhelnem az érzékeny memóriámat. A vitrinből egyedül a pálinka az, amit naponta használunk és jó, hogy tudjuk a helyét. Tehát a csészék helyére felcímkézett mappák kéne, hogy kerüljenek, ilyenekkel: születési anyakönyvek, munkaszerződések, szakmai önéletrajzok, fontos befizetések. Csészék mehetnének egy dobozba a francba, azokra asszem kár pazarolnom a memóriámat. A szobámban a könyvesszekrényem ilyen téren rremekül működik, üveges ajtó van mindenütt, mint valami orvosi rendelőben, nem is keresek abban a szekrényben soha semmit, mert mindent tudok, hogy hol van. Tehát a ház összes vitrines részét átrendezem, a polcok a betennivaló után fognk igazodni. Lesz itt haddelhadd.

3. a dolgok után jönnek az események vagy más izé, hogy ott rendet tegyek, hááát... ezt lehet, hogy az életben nem érem el, de hátha könnyebben fog menni, ha már az 1. és 2. valamelyest abszolválva van (tanári hipotézis az új stratégiai terv elején!! :-D )

Kíváncsian várom a fejleményeket, naná. Ma elvileg StF-ba megyünk legnagyobb Csőrikémmel, ha az autó akkumulátora addigra meggyógyul, ha nem, csak holnap vagy izé, de addig is őrlöm egy kicsit ezt az új dolgot a fejemben. Hmmm.

2022. május 14., szombat

Darálónak az alján

A dógok mennek ahogy szoktak... hát mifelénk úgy szoktak, hogy ordítnak és vonszolják magukat. Vagy pedig sziszegve és hörögve (amelyik éppen kényelmesebb az adott helyzetben) galoppoznak elfelé.

Én már nem tudom, milyen bulit kell éppen előkészíteni, mert legszívesebben behúznám a nyakam tövig, de tényleg. Április 8 a legkisebb szülinapja, 23 Kaktuszé (na jó, ezt éppen én akartam, hogy legyen, lett is egy lepcsentett rotty torta helyett, de megettük kanállal, még a padlóról is, vendéget nem hurcoltunk haza, trambulin is kimarada, príma. Pipa!).... oááá.

A májusi elsőáldozás lakadalom letudva, hát komolyan, tényleg kellett a pálinka a tulipános ládából, nem vicc. A királylánynak családi koprodukció révén tökéletes lett az áutfitje, frizurája dettó, a legkisebbnek pedig éppen akkor kellett lebetegedni, dehát vegyük a pozitív oldalát, otthonülős nagynéni legalább kimaradt a templomi tülekedős buliból az ominózus ülőhelyért, amikoris éppen a komáméknak nem maradt a kijelölt padban hely, anyósomék és retyerutyájuk jóvoltából (ennek az egésznek eléggé feketén látom a jövőképét, mert ha ilyen tempóban megy a be- és megroggyanás odaát, a végén az én szakamba szakad mindenki eccő. Amikor éppen nyugdíj nélküli nyugdíjas éveimbe érkezem. Kösz, nem kérek még a gondolatából se most. Brrr.) Curukk vissza a templomba, a diakónus intézi már az új helyeket, szerencsére perfekt dójcs, pipa.

Közben éppen elsőáldozás előtti nap jött ide NLM-ba a marosvásárhelyi színtársulat egy olyan darabbal, amelyiknek a rendezője anyámnak az a másodunokatestvére, akit saccra negyven, vagy legalábbis harminc éve látott utoljára. Azaz színházba mentünk, mindenki (kicsinykét beivott német komám és a beteg otthoni szekció kivételével), oda, ahol pajzán kakasos-kalapos jelmezben járták a lányok a legényest és a fekete démonok táncolták az erotikus álmokat. Merthogy a rendező ex zenetanárnő vala abban a suliban, ahová én jártam (ennek kábé ezer éve, utána átlógott egy kapitalista országba, aztán etnomuzikológiával vagy mi a babám kénnyával foglalkozott). NA. Ilyen nincs még egy, mert véletlen az mifelénk, ebben a bolondokházában startból kizárva, s ezért sorsszerűségtől vezérelve az első alkalmas pillanatban aszontam a bátyámnak, te csak menj a tulipános ládához, nyisd fel, oszt vegyél belőle valami pálinkát.

S miután mindenki elment a dolgára, lagzi-vasárnap este végre sikerült megennünk együtt azt a szombati pityókatokányt, és komolyan mondom, hogy ezt senki nem értené meg, nem is fogja.... Most is felmenekültem a gyermekeim elől a munkaszobámba enni, mert úgy rühellem az itthoni veszekedős-bunyós evéseket, hogy engem ne tessék soha családi ebédre híni meg ilyenek. DE akkor vasárnap este, na olyan jól esett a nagycsaládommal (persze nem az anyósomék bandája, mert ott már a húsleves a torkomon akad) a tokányevés, ahol se veszekedés, se bunyó nem volt, én nemtom, de jó volt kiengedni azt a gőzt....

A hét utána - hát az ledarált rendesen, asszem ezzel nem vagyok egyedül. De ma az egyik diákom aszonta, kicsit olyan vagyok, mint Mr. Keating a Holt költőkben, úgyhogy ennek a hétnek a szarnyelései után csak jött valami, izé, soraimból kibillentő dolog :-) 

S ha nem is fogok elmenni az elsőáldozó leányzóm leendő szülinapján Bukarestben megtartott Maiden koncertre, azért be fogok nyomulni Hobó estjére a Módzsóba, kábé ugyanakkor. Ki tudja, mikor látni őt utoljára, szen olyan öreg már, mint az országút. Apropó Mr. Keating: tegnap éppen Weber volt terítéken, sakkó mán csak nem hagyhattam ki a buliból azt a másik Vadászatot?! Na ugye. Első a rend, aztán a csend, fegyelem.... Figyelem!!!


2021. december 30., csütörtök

Hosszú (meg)érkezés

Eltart egy ideig, míg hazaérek, úgy nézem... Megérkezni valahová máshová mintha egyszerűbb lenne. Elméletileg hétfő este óta otthon vagyunk. Át kell gondolni a befejezett cselekményű igéket, még magyarul is, ejszen.

Na de. Gatya felkötve, még van két hét addig, míg munkahelyre kezdek járni. A kötetben szereplő írások rendszerezése versus robbantott háztartás. Ki az erősebb? HÖÖ?! :-D

2021. november 4., csütörtök

A parkett ördöge

  1. Tegnap beakadt a mosógép a centrifugálás előtt. Tele van nyakigvizes ruhákkal, leblokkolt az ajtó, nem ért ki aznap a szerelő. Kérdés, hogy ma mi lesz.
  2. Kimostam tegnap 15 rohadt joghurtos palackot, penészdögökkel, ujjnyi zsíros porban fetrengőket, a lehető legrosszabb, elvégre két éve, hogy utoljára itt jártak komámék. (rohadt lelkiismeret és ökológiai lábnyom, ez fog sírba tenni, ez kb. 2 hónapnyi adag volt egyszerre)
  3. Ma reggel konstatáltam, hogy beragadt álmomban a val vállam. Ma utazom este repülővel (repölő, úgy rézem most), Milánóban töltöm az éjszakát a váltásban. Pryma.
  4. Végre meglett a szombati előadásom, két hete kellett volna elküldenem a gregorián rettegett gyógyszerészének, nem vicc, olyan kemény szemiológiai előadást még senkitől nem hallottam, mint ammit lekevert 2019-ben, dehát tényleg gyógyszerész a muki, ő lesz a moddderátorom, mammamiaa. Mint amikor a parkett ördöge kérdezi, hogy szaggat-e a térdem, hát, nem nagyon csak kicsikétt, na kábé úgy vagyok. Megírtam neki, hogy ilyen vakcina meg olyan vót, meg tessék az előadás szövege. Ilyen vállal reptéren éjszakázni... hát, ehhez én lehet, hogy már öreg vagyok. Kicsikét.

2021. október 9., szombat

Szigetlakó

Micsoda álmos nap - mondta ma Rőtmalac reggel, mikor lejárt a zsoli. Hát, néztem magam a képernyőben mindössze 3 vagy 4 másodpercig, aztán gyorsan elköszöntem a zsolicsoporttól, pápá.

Brrr. Csapzott haj, dülledt szem. Áááá...

Szerdától tegnap estig pedig mijjen yol neztem ki. Merthogy órákon keresztül láttam magam, a zummoláskor, sőt, odaát Schwanbergben vetítővásznonon neztek azok engemet. Persze, előtte smink, frizura, felül szépen felöltözni (alul laza otthoni nadrág, még szép, asztal alá bármit). Mosoly, nonstop.

A csúcs a csütörtök esti hibrid zenehallgatás (vagymiafene) volt, vörösborral és mécsessel.

Én az egészet már valahogy megszagoltam, hogy kb. mi várható, elvégre a kurzusomban ez az este általában a Kamingewölbe nevű helyiségben szokott lenni, ahol főleg inni szoktak. Most viszont nem lehet csoportosan egy asztalnál iszákoskodni, egyrészt; másrészt jó internetkapcsolat csak a konferenciateremben van, ezek meg feltétlenül azt akarták, hogy én is ott legyek. Velük. Hibridül.

Nővérke odaát kitett magáért, a járványügyi előírásoknak megfelelve: mindenki kapott maga mellé egy asztalkát, rajta mécsessel, pohárral, egyszemélyes borosüveggel (ergó: ne akaródzzék mászkálni, pluszban szuszogni a szélrózsa minden irányába, hogy hol a?... és hol a?.. mint itthon pl. ebéd közben). Frankiai vörösbor, szinglibe palackozva, persze (na nem 2 dl, hanem szerintem 4 dl  volt, ahogy meg tudtam ítélni). A konfiterem is a kastélyban van, igaz, hogy nem beépített kandallóval és 7 méteres belmagassággal, mint a Kamingewölbe, de a falon kandeláberek lógnak, a kilátás mindkét oldalon egyszerűen csodálatos! Háát, ez az egész várkastély olyan idealizált germán cuccként lett felépítve, mint a középkori nagy ideálok, jól romantizálva, sok pénzzel, mutasson messziről, aziskoláját. A kastély alatt igaz, hogy középkori romok vannak, de ez az egész épület nincs 150 éves. Na ja!

Én ugye, megéreztem, hogy itt lesz valami, s az asztalra kikészítettem egy tálcára némi harapnivalót és egy pohár csókai vörösbort. Na ugye milyen ügyes vagyok, mikor koccintottak, volt mit az orruk elé emelni s a vetítővászonra nagyítani. Amúgy érdekes fíling volt, hiszen a kápolnában utoljára akkor ittam bort "munka közben", mikor úrvacsora vala. (Kaktuszt ki lehet kergetni a gondolatával is, hogy eszünk vagy iszunk. A kápolnában!...) 

Ööö... a reggeli zsolikra viszont egy kicsi tálcán be szoktam csempészni a kávét egy szeletke kenyérrel, ha már úgyis alszik ilyenkor (na meg úgyse olvassa a blogomat, hehe)....

Most viszont, hogy lejárt ez a csata is, olyan szigetlakónak érzem magam. Helyre kell pofoznom a konyhát: mintha egy lakatlan szigeten építenem kellene valami nagyon komplikált, önfenntartó kuckót, benne minden szükséges dologgal, ami a mindennapokhoz kell, de ezt egy nap alatt, mert hanem este nincs hol aludni. El lehet képzelni, mi van a itt... Alig lehet elmenni egyik felétől a másikig, ugyanis most már minden a földön van, a pakolófelületek rég elfogytak, hajaj... Szolidan terjengő szagok, minden irányba. Még azt is meg kell fejteni, mi honnét ered, aztán a kiváltó okokat sorban felszámolni... Mammamia, ezt kell ma megcsinálnom. Bozótvágás, egy nap alatt... Délben a földgömb másik felén tartok órát, arra is kéne készülnöm. Ezen a "civilizáció-elhagyta" helyen, ugyebár.

2021. szeptember 30., csütörtök

Csőrike, a sekrestyés

Ez a háztartás-vezetés komolyan mondom olyan, mintha egy templomban lennék sekrestyés. Egy naagyon trehány, semmirekellő sekrestyés, akire csak akkor szokás felfigyelni, ha már nagy baj van. Ha minden rendben van, az általában nem tűnik fel senkinek.

Itt nonstop alarmírozás van, hogy finoman fogalmazzak. El lehet képzelni, miféle szkillekkel rendelkezem itt és most, kies házunktáján!.... :-D

2021. szeptember 22., szerda

Fakanál és zongora

Még élünk, tényleg, jéé. Aktuális uborkahírek:

Kaktusz a februári cójg és két védőoltás után esment be van koronásodva, mi a többiek türelmi dróton lógunk éppen, a család maradék -oltott- oldala karanténmentes, azaz továbbra is radikálisan steril szűrős maszkkal járok-kelek, de inkább kevesebbet, ha lehet. Nagycsőrike ugyanúgy jár suliba, mint eddig, áldom az eszemet, hogy beléneveltem a helyes maszkviselést, eddig is figyelt másokra, ez nála már nem jelent változást, meg se lövi, hogy kezdene mondjuk pluszban aggódozni. Én az énekórákat, kóruspróbákat szüneteltetem, de sajna továbbra is bánya-üzemmódban vagyok, a hiszticárnő küsebbiknek vannak onlány-órái, marsallbot a kézben, fogkefe a mellényzsebben, ööö, vagy ez nem is az a történet?... Mindenesetre előttem egy százévesnél régebbi feminista rabszolgaképezdés illusztráció, az asszony háttal ül, egyik kezével kavargat a lábosban, másikkal zongorázik. Mindehhez egy seggel ül, persze, de a lényeg, hogy ül! De jó neki... Én itt csak rohangászok, átlag 2-2 dolog van mindkét kezemben, miközben hajkurászom a népet a házban felgyűlt kosz és rendetlenség labirintusában. Mire a köztes/végső célponthoz érek, vagy elfelejtettem, mi is volt a cél, vagy kiejtettem valamit a kezemből. Vagy mindkettő. A legkisebb továbbra is elintézi a dolgait, hogy éppen bekakál. Vagy éppen nem.

Q vagy kupi van odalent, és én most éppen azon filózok, hogy a német szöveget fordítsam-e, vagy inkább korrektúrázzam az elbaltázott jubileumi plébániás kötetet, amit tegnap vágtak a fejemhez? mondván, léccilécci, hozd helyre XY kontárkodásait... vagy Elme listáit bögyörésszem-e, netán a határidős konfiszövegeimmel bajlódjak-e?... mindeközben Kaktusz bedöglött a kanapén, alig tudtam felcihelni, hogy akkor tessék innét gyúgyulni menni az gyógyuló helyre, de azonnal, ne itt rontsd nekem a levegőt, bakker. Szó szerint, ugyebár, túlzás nélkül: itt potyogtatja nekem a koronás vackait! Sok nekem jelenleg ez a négy gyerek, na.

2021. augusztus 17., kedd

Házi(as) szagok

Tegnap végre hazaértünk a búcsúból és a koncertből miegymás - hát, úgy dél körül? Még nem igazán tudom felmérni a helyzetet, mert egész nap takarítottam... ebből sajnos nem sok látszik, de legalább a nagy vitrázsablak és a bejáratunk kívülről ki van puculva, egy zsák falevél és más szemét összegyűjtve, de ma inkább szemet hunytam, hogy mi mindent hordott oda éjjel és nappal a szél, eltelt egy nap, mint a Bibliában, én lenni reménytelenül Sziszifussz, azannyába, perpéta mobila!... Ma viszont már az is kiderült, hogy mi bűzlik. Ó, nem az, hogy általában mi bűzlik minálunk, hanem hogy itt és most, aztán ott és akkor. Most éppen a panzió felében vagyok, és a szerdán elment vendégek után észre is vettem a tele szemeteskukát, amit ottfelejtettünk. Úúú, te szél, te naccerű! szellőztess egy kicsikét, mert hanem böe. Csak a szokásos, mifelénk, böee.

2021. április 9., péntek

Csihán királyúrfi Tyúkhúr lovon

Itt a tegnapi, "oltás"-menü: csontleves már félig készen, a második alapanyaga pedig elkészítésre vár. Kár, hogy ilyen szaporátlanok ezek a főzelékek. Mind leszedtem a csihányt, ami a kertben volt, most egy darabig kell várni, 'szen ebben a télben teljesen lelassult az alig beinduló tavaszunk. Milyen jó, hogy ma már nem kell levest fabrikálnom! (eléggé húz a belőtt karom.) De akkor is, nesztek egy adag vidámződ! :-)



2021. február 15., hétfő

1. avagy Csőrike "nagymama"-tortája

Mert muszáj volt idén ismét dilis születésnapot tartani az unokámnak Rózsa-babának. Kétéves lett!!! :-D

Nagymama (Csőrike) megsütötte a tortát. Anyuka (legküsebb Csőrike) pedig már leszedte az "a" betűt a duplaszívről.

A torta természetesen rizses alapú. A csokikrém is... Hajrá-hajrá!


 

2021. február 13., szombat

Exercitium oryzarum - azaz a Nagy Rizsgyakorlat

Kedves Olvasóim, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy Kaktusz befertőződött, egyelőre a nap jórészében alszik, mint csecsemő, az oltásregisztrációnk automatikusan törlődött a rendszerből, mi pedig hivatalosan is karanténba kerültünk. Ez izgalmas összegzést kívánna, de jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy:

1. na végre, már a negyedik kényszerszarás után a saját karanténunk, aztán soha többet

2. egy éve készenlétben állok, általában mindig 2-3 hétre elegendő alapélelmiszer van itthon, de én pont aznap terveztem bevásárolni menni, amikor beütött a krach. 

Szóval a tegnapi bevásárlásnak lőttek s én szépen összeállítottam egy listácskát ma reggelre a barátunknak, aki olyan jó pálinkákat főz errefelé és aki már keresztülesett ezen a nyavalyán, hogy lenne olyan kedves, hogy kihúzna most minket ebből a kakából.

Meg is érkezett délelőtt a bevásárlásból, plusz két szatyorral, pedig én úgy gondoltam, eleget felcsomagoltam, minden esetre. Amiből mellesleg kandikált kifelé az... izé... 

Én: - Rizs?... én úgy emlékszem, ezt nem is írtam fel.    

Ő: - Dehogynem, tíz kása, és én meg is vettem. Hát nem kása? a hurkába is ezt teszik, attól kásás hurka.

Én: - Hát, az a tíz csomag zabkása volt... :-D

Szóval a 10-20 dekás zabkásák elmaradtak, helyettük lett ide 10 kiló rizs.

Gondolkozz, Csőrike. Ha lelkigyakorlat kell bencés regula szerint, akkor vegyed rizses exercíciumnak. Babona vagy sem, mire elfogy a tizedik csomag, ejszen Kaktusz is megbirkózott a koronával.

(Mindenféle rizses receptet kérek szépen, indul az improvizáció! Ora et labora, csakis...)



2021. január 4., hétfő

Munkaszobai tudósítás

Kicsit átrendeztem a cellámat, mert így nem lehetett hozzáférni a könyvesszekrényhez. Ez kezdődött egy okos takarítással, ami a helyiség közepére összegyűlt szigetet kívánta minimalizálni, énszerintem sikeres volt az akció. A varrógépet betuszkoltam a vitrines szekrény alsó polcára, varrnivalót melléje, két szatyorba suvasztva úgy, hogy közben mindenféle más szatyrok tartalmát egymásba ürítgettem (legalábbis ahol ez ment, el lehet képzelni, félóra alatt mit gübültem össze...)

Tény és való, maradt két levéltári doboz, amit már sehová nem lehetett betuszkolni, de ez azért haladás. Legidősebb csőrikém íróasztalát teljesen lepakoltam (csak döglött egér nem volt rajta, az) és átalakítottam magaménak, nyomtató, laptop, semmi más nem kell oda most.

A rothadtmeggy némberemet is teljesen lepakoltam, ez szerencsére inkább csak poros volt, mert azért egy-egy munka előtt általában kap egy wellnesszt, és nincs egy hete, hogy leadtam azt a másik valamit. Ebből az asztalból csináltam a digitalizáló pultot. S mivel állványom nincs, a kisebb kottákat állva, a nagyobbakat pedig egy székről fényképezem úgy, hogy lehetőleg derékszögű sarkokat kapjak, ne pedig valami gübbent szódásüvegeket.

Végülis és egészen jól ellennék egy fizető home-office munkával, ebben a többfunkciós cellában, állapítottam meg, ha van idénre nem túl sok kilátás, ha nincs. (De hüüülye mondat! fejreejtettem magamat közben?!...)

Na majd lesz kép is. Ahogy elnézem, egyelőre setét ez a reggel, de nagyon. (Lehet, hogy miután leszedjük a kinti díszeket, a benti fényfűzért még itt hagyjuk egy darabig, hangulatjavítónak?...) Megyek és fabrikálok egy parasztreggelit ennek a szunyi bandának.

2020. december 28., hétfő

Nosztalgia a nádasból

Nem igazán tudom kibogozni az összefüggéseket, hogy éppen mikor és mitől, de időnként csak úgy a semmiből előjön egy-egy kép, emberek, akikkel már évek óta nem találkoztam, sőt, jó eséllyel nem is fogok, és mégis eszembe jutnak és nekem ez jól esik. Kicsit szomorkás, néha bosszant benne valami és mégis jó így, ahogy van, és örvendek, hogy ezzel együtt is eszembe jutnak.

Ma például kaptam egy mailt egy olyan emberkétől, akivel talán öt éve találkoztam utoljára, minimum. A házaspár egy csodálatos, óriási házban lakott a Söklin túli stájer faluban, ahol évekig kórusoztam (még mindig ott laknak), bent búbos csempekályha, a teraszajtón egyenesen az Almlandra és a kivilágított barokk templomtoronyra látni... a tetőtérben festőműhely, az egyik szobában zenestúdió, etc.-etc. Na vajon miért is lennének a barátaim, ha nem lennének kicsit meghúzatva?... Lényeg az, hogy eszembe jutott egy csomó minden és én bizony nem vagyok a közösségi megemlékezéseknek cseppet sem a híve, de rádöbbentem, basszus, milyen fontosak nekem, spéci Csőrikének, a személyes emlékeim. És hogy szabadon turkálhassak bennük, mint valami elfelejtett varrófiókban, és hogy senki ne szóljon bele, hogy most csiricsáré anyagdarabnak vagy fél aranyfülbevalónak örülök-e éppen, vagy minek? Az én fejemben is formálódnak a kapcsolataim, és ha éppen azt akarom, akkor az én játszóteremen babrálok és kész. Persze, állandóan hazudunk magunknak, hol kicsit, hol nagyot. De egy része a hazugságoknak igazsággá válik, beszövöm a rongyszőnyegbe s kész, akkor már csak tarka. Hejj, ehhez apám nem így viszonyult, beleszőtt ő élő kutyát-békát a holt anyagdarabbal együtt, aztán mi csak hüledeztünk, hogy mindegyiknek kitüremkedik a hasa az anyagból, úgy ficánkolnak. De na.

A mai reggelit ebben a nosztalgiázós hangulatban ettem meg, lágytojást, fűszeres sós pirítóst ettem a kávéhoz mint anno, a nagy péksütemények korát megelőző időben, amikor éppen csak megérkeztem StF-ba. Na persze, akkor török kávé még nem volt, most csaltam egyet, mert nem a kotyogóból töltöttem ki a kávét, hanem a dzsezvából (na és). 

És eszembe jutott csak úgy egy arc, sőt egy lakás, egy anyuka és két iskoláskorú fiú. Abban a házban én valamikor tizenöt-hat évvel takarítottam, bizony. Emlékszem, hogy anyuka egy alacsony, szemüveges, elvált csajszi volt, egy dolgozó nő, aki nem bírta a takarítást egymaga. Emlékszem a lakásra, valahol egy parkos részen volt, talán százéves épület lehet, sok lakással, de ezek a bérházak egyáltalán nem olyanok voltak, mint azok a tipikus városi kipufogógázas, lármás részben, ami talán kívülről jó, de belülről lakhatatlan. Szerintem az eggenbergi kastély körül épülhetett, inkább bécsi 1920-as stílusban, óriási platánfák meredeztek házak előtt, a nyugis sétány oldalába elbújt egy úri parkoló, mindenhol tisztaság, csend volt, na ilyenek. A csajszinak a konyháját és a fürdőjét soha nem tudtam elfelejteni, ahhoz egyszerűen túl érdekesnek találtam. Abban a konyhában szerintem minden reggel fel lehetett ébredni, a színek, formák és az anyagok valahogy úgy illeszkedtek egymáshoz, hogy nekem startból szimpi volt: kockák, kerekek, háromszögek, virágok (nagyok és  kicsik); fehér, piros, szürke, kék, zöld, sárga (de az alaplegós színekben!); fa, porcelán, műanyag, gumi, üveg. Ez volt a fürdőben is. Azonkívül mindig valami elsőosztályú underground zene mellett dolgoztam, rengeteg zenecucca volt, mindenhez elsőosztályú hangfalakat lehetett használni.

És basszus, nem emlékszem a csajszi nevére. Monika? Manuela? talán m-mel kezdődött a neve. Talán. Kicsit sajnálom, hogy nem tudom megkeresni már. Azt se tudom, StF-ban pontosan melyik házban lakott. Biztosan gőze nincs, hogy én innét a nádasból, egy másik országból éppen rá gondolok. De úgy elbeszélgetnék vele most egy kicsit abban a konyhában egy kávé mellett. Elmondanám, hogy ne lepődjön meg, nekem most éppen ő hiányzik ebből a reggelből.

2020. november 24., kedd

Gyereknevelés, káposzta...

Irgalmatlan savanyú szag van az egész házban: fő a várva várt töltött káposzta! Amennyi időt én ezzel ma elvacakoltam, háát... és még azt se mondhatom, hogy legalább lefagyasztom egy részét. Ezek a sáskák két vagy max. három nap alatt mind felzabálják, és még azt is megkérdik, mikor lesz megint?...

A legnagyobbikra ordítoztunk egy adagot, rettenetes a pubertása egy olyannak, aki soha nem nőtte ki a dackorszakot. Igen, ez sokkal rosszabb, mint a dackorszak, amire évekig vártunk: hogy kinője, mert akkor jobb lesz. Na persze! szabotázsként ma a nagy jelent után félóráig ült a lányos szobában, belülről támasztva az ajtót, hogy ne menjen oda be senki. Aztán mikor megérezte a savanyú szagot, lejött és vigyorogva megölelt hátulról, hogy majd megüte a gut. A.

A középső, éppen úgy alakult, hogy a nagy ordítozós jelenet után mondta fel a szerb verset videóra, mert így kell beküldeni a tancinak, hogy vajon tényleg kívülről mondja-e (nem, ilyen gyorsan úgyse tud olvasni szerbül, dehát evvan). A vers a legjobb anyáról szól a világon. Aki: kedves, szép, lágy hangja van (blago... izééé).... na erre egyszeribe összenéztünk Kaktusszal, de alig-alig tudtuk visszatartani a röhögést, hogy ne robbanjon bele a világba, ebbe a rettenetes káposztaszagba....

A legkisebb eközben nyugiban elvolt a játékkal odafent, már meg se parittyázta, éppeg jelenet volt-e vagy sem. Fejlődik, na.

2020. augusztus 4., kedd

Utolsó vacsora. Day 13

Az ember szükségleteiről még az iskolában tanultam. Vannak olyan szükségletek, amiket az ember, ha muszáj, nélkülözni tud, bizonyos időre, tudatosan tud böjtölni, hiszen ideje van a böjtnek és az ettől való tartózkodásnak, ezt nem én találtam ki, na. Most semminek nem nézek utána, csak előszedem a naftalinból, vállalva, hogy tudásom hiányos, gondolkodásom egysíkú, beszűkült, satöbbi-satöbbi.
De MIKEN IS őrlődöm én nap mint nap???
Nos, a koronavírusos helyzet felborította azt a képet, ami szocializációm és eddigi életem során kialakult bennem. A félelem itt lakik, tudomásul kell venni, együtt kell élni vele. Ez egy új fíling, ettől persze még nem leszek aggódós vénasszony, nem érzek magamban erre hajlandóságot. Csak hát, na. Hogy miért kell neki ide most befurakodnia, mint egy szú, hát komolyan.
1. Az alapvető szükségletek közé tartoznak legmagasabb fokúként a szexuális szükségletek. Hasonlítás: inni, enni, aludni mindenkinek egyformán muszáj, hanem pár nap alatt kecc, attól függ, ki mennyi ideig bírja. Szex nélkül - kortól, nemtől, igénytől, párkapcsolat típusától függően - különbözőképpen vannak meg az emberek, de az evés-ivás kategóriájánál messzemenően több ideig kibírják. A koronavírus ideje alatt, ha párkapcsolatban élsz, vagy helyreteszed a kapcsolatodat, vagy cseszheted. Ismerkedni, új kapcsolatba bonyolódni egyenlő az életveszéllyel, ebből kifolyólag rejtett vagy nem véka alá söpört, ideges félelmek uralkodnak el már az ismerkedés elején, a vége mindenképp: neurózis. A nő ha nem stimmel lelkileg, cseszheti, még annyira se fog működni, mint amikor nem eszi magát ennyi mindenen. Hogy mi lesz majd a gyerekeimmel, ha már érettek lesznek egy nemi kapcsolatra, vagy ha még nem is lesznek érettek, de az igényük már meglesz, akkor ezzel az egésszel MI LESZ?
2. Intellektuális szükségletek. Talán másnak meglepő, de innét a nádasból nem mindig érem el online a dolgokat, és az idén kimaradt két konferencián való részvétel - az egyikre csak odautaztam volna, hát hová máshová, pontosan Lombardiába, március első hétvégéjén. A másik, a középkori konfi Leedsben, most júliusban, hát az egy rémálom volt, se az előadásom nem lett meg, se résztvenni nem tudtam végül a család nyakambaszakadt logisztikája miatt, egy előadást nem néztem meg, azannyát ennek a kurvavilágnak. Nincs rendes sajtó. Sok sorstársammal együtt, minket már évek óta manipulálnak. Különösen az itt és most tud fájni. (Tegnap tudtam meg - sajnos igencsak megbízható, pult alóli forrásból -, hogy kb. 10 százaléka van "nyilvántartva" NLM betegeinek.) Úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, de ez nem a hidegháború, ezek ravaszabbak. Az akkori sajtón mindenki átlátott, röhögtünk Csau ötéves tervein. Itt egy csomó ember bármit elhisz, megszűnt a kritikai érzéke, minek az. Másik: az online oktatáskor megrémültem a tanárok intellektuális mutatóitól, kicsit még mindig sokkos vagyok, pedig már augusztus eleje. Nagyon szenvedtem attól, hogy a gyerekem intelligenciaéhségét azok táplálják, akiknél ez az ábra. Arról már nem is beszélek, hogy a kultúra művelői mind a kukába kerülnek, én már a fedél szélén várom a feloszlásomat, mint egy nyugis, félrepottyant hulladék. Kellett nekem 29 évig iskolába járnom, itt az eredmény, nincs munkahelyem (se). Ez persze vonzza maga után az egzisztenciális probléma generálta félelmeket, de jó, megbecsüljük a félelmeket, még jók lesznek valamire! A siker proaktív, a félelmek csak előremozdítják azt a kurva szekeret, hát neeem?
3. Társadalmi szükségletek. A társaság, a csoport. Ez nagyon nem tetszik nekem, mert már évek óta nem tudunk rendesen szabadságolni, se a családunk, se Kaktusz meg én. Azok a nyavalyás nyári programok, koncertek, konferenciák, könyvírás meg hasonlók. Mi nem tudunk csak úgy elmenni piknikre a barátainkhoz és gyerekeikhez. Eddig se sikerült, mert nem volt mikor, na most már egyáltalán nem lesz. Ezt az oldalt teljesen be kell szüntetni. Vagy pedig úgy bulizni, hogy ismét zsebemben az életveszély, mindenkinek nyújtogatom utána sok szeretettel. Vagy nem merek, és bekeccenek a kielégítetlen szükségletektől egy idő után. Ja, és én még bírom valahogy, de a gyerekeimmel, hogy mi lesz, ez igazán aggasztó. (Ezt az oldalt igazából nem beszüntetni kell, hanem ki kell találni helyette egy másikat, és nem biztos, hogy ehhez eléggé kreatív vagyok.)

Közben búsmagányomban rádióval (is) dolgoztam, ettem, attól függ, mennyire volt szétszórt a figyelmem, vagy mennyire igényeltem azt a másvalami/másvalaki hangot. Volt brazil és francia keverésű bossa nova; volt fusion lounge; volt lityilötyi, de azért egy újvidéki, szerb rádió (idegességig nyomott brit, mollos melankóliába facsart énekekkel, komolyan, végül arra jutottam, még a magyaroknál is rosszabbak rinyálásban ezek a britek. Újabban, no.), naszóval legalább szerbül mondta be a híreket, jó kiejtéssel; volt bukaresti román rockfm. Valahogy agyilag frissebb maradtam attól, hogy többféle nyelven karattyoltak a fülembe. (igen, a szlovákok is meglettek ma. :-) )

Itt az utolsó vacsora. Saját: tönkönyös aludtejes kenyér, ír kenyér, csípőspaprika, paradicsom. Szeben előtt, a halálkanyarok tetejéről hoztam füstölt sajtot. Megbontottam egy sört. Vegyétek és egyétek, mondanám, de hát ilyen egyedül mi a fenét csináljak?!
Hogy mi lesz ezután, nem tudom, mert szept. 10-13 között előreláthatóan Strassbourgban leszek. Nem lehet minden alkalommal kéthetes kényszerkarantént tartani. Ha csak engem érdekel, akkor sok értelme van... (Két hónapig várni a PCR-tesztre? Na neee.) Nem vagyok én trappista!!!! családom van, legalábbis a családtagjaim járnak ki a világba. De belefáradtam én is, nem akarok még egy őrült tavaszi full karantént. Én is ki akarok mozdulni. Ha nem lett volna a napi zsoli, lehet hogy bekeccentem volna.
Ki kell találni valamit. ÉLNI KELL, basszus!
Mama megmondta: "Klári, a lábadnál fogunk majd kártyázni!" Hogy megint milyen jól tudott mindent. Piszokul tudott ám élni, és ugyanakkor minket is éltetni...

2020. augusztus 1., szombat

Uborkaszezon. Day 10

Ma csináltam egy külön schedulát, amire azt írtam: szombati MUSS. Abszolváltam mind a két muszájt, igazából egyikhez se volt nagy kedvem, hős vagyok meg minden. Elméletileg.
Muszájoltam órák hosszat egy bejelentkezést egy nem hirdetett, "ki tudja még létező-e"-állásra, sok-sok agysejtemet kóstálta a dolog és nagyon lelombozott, mikor rá egy órára megláttam az automatikus választ: augusztus 24-ig szabadságon vagyok. A Titkárnő. Fennebb én nem is tudtam menni, hogy egyenesen a címzett létrafokára másszak, kell-e ennél több bizonyíték, milyen tongyó vagyok. Szóval ennek úgy ahogy van, lőttek.
Muszájoltam ezenkívül 8 uborkásüvegnyi ecetes uborkát, ami véletlenül se hasonlít semmilyen ecetes uborkára, ami ilyenkor az ember eszébe jutna. Közben kilocsogtattam minden irányba a forró levet, a fazékból nem lehetett jól tölteni, nesze főzőlap, nesze ragacs.
Locsoltam, gyomláltam, már megint úgy nézeki ki, mintha legalább húsz éve túrnám a földet, de inkább több. Volt két zsoli, a kötet szövegei ma már nem tudtak sorra kerülni, emberből vagyok. Ez van!
Na ugye milyen kísérteties volt hazafelé. Holnapig csak továbbmegy ez a kép is...
Ma különben, hogy visszatérjek ide, a Nagy Laposba, már lehet levegőt venni, de az elmúlt 2 éjszaka eléggé rémes volt, a melegtől nemigen tudtam aludni. Tegnap éjjel már a pinceszobába menekültem, de ma úgy nézem, maradok a vackomban itt fent.

2020. január 2., csütörtök

Mörlia bulija

Kicsit archív, de azért csak pár napos. Vagyis még tavalyról van, jé, tényleg! Állítólag Mörlia dec. 26-án született, pont négy évvel ezelőtt. No az igaz, én erre nem emlékszem, dehát nem én vagyok az anyja, hanem középső csőrikém.
Jó kis buli volt ez az idei (összességében az első nekije). A nagymama (ÉÉÉN!) sütötte a tortát, anyuka fogta az ünnepeltet, együtt elfújták a gyertyát. Hogy mekkora ökör vagyok! Mindehhez kellőképpen bárgyú mosollyal asszisztáltam. De ééédesek ezek a meghívott vendégek a kanapén, igazán. Oááá!