Nekem rendszerint a virágvasárnapi szertartás egy lúdbőrző érzés, amit nem lehet elhessegtetni, s nem az a szereplés vagy cirkusz vagy miféle, ami lejár s utána egyet megyünk ünnepelni. Egy rész meghal a zenével. Énbelőlem, kipurc. Ez olyan, mint egy darab hús amit - mint egy pelikán - kitépek magamból. És nem a Feltámadással jön vissza belém az élet, hanem csak lassacskán, idővel. Főleg az első két szülés után, igen lassan regenerálódtam, valahogy ehhez hasonló, lelkileg, ez a passiózás. Az ideinek a zenéjét legalább nem én írtam, hanem Kaktusz, ennyivel kíméletesebb volt, hogy nem én vajúdtam ezt a darabot, kb. egy hónapon keresztül. De előadni is elég volt.
A három mise közül kettőn énekeltük ezt a passiót. Minimális zene, maximális sokk. Azaz jól van ez, pont úgy, ahogy kell, csak hát senkit nem szokott érdekelni, hogy hogy érzi magát az, aki előadja. Közben. Vagy utána. Vagy hogy egyáltalán mi marad belőle: az emberből. A középső misére elhurcoltam a csőrikéimet, az egyik felvette a tízpercnyi intenzív kamarazenés szolgálatot. Annyira jólesett, hogy a harmadik miséről kipurcanva, hazaérve az fogadott, hogy otthon ebédre terítettek és a lerben sütöttek finom ebédet. A gaz leánkák, akik még nem is bunyóztak az ebédnél. Hát, ezek érezték, hogy nagy kipurc lesz. És még az ádáz óraátállítás is most kellett, hogy legyen. Grrrr. Pünkösdig valahogy helyrejövök, de még csak most jön a nagyja...



