Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2017. október 26., csütörtök

Huss egyik, másik. He.

Lehet, az őszi depresszió teszi - én amúgy nem vagyok depresszív, csak túl vagyok terhelve, és még nem is rokonítható egyik a másikkal - szóval, néha eszembe jut, hogy hangosan felröhögnék, de csak dünnyögve jön ki egy-egy "hehe" egy mozdulat kísérő hangjaként. Leteszem a kabátomat. He. Lerántom a cipőt. Eszembe jut, amit elfelejtettem, visszacűg. Haa.
Mikre gondolok? Pl. az elmúlt hétre. Már elmúlt a weltenburgi konf, el a NLM kántortalálkozója. Ajtót nyekerészem, bezártam. He. Mindkét előadásomban volt kifogásolnivaló elem, de visszakérdezés után nem igazán tűnt fel annak, aki hallgatta. Őket. Hhe. Eszembe jut, mekkora ökörséget mondtam. Quilismapes. Kocsikulcsot fordítom. Haa. Könyvespolcról-tagi meg is kérdezte, micsoda? Nem inkább Quilismascandicus? Ó, persze, talán nem azt mondtam volna? (ÉS A SZŐKE TRÜKK CSŐRIKE MAMÁT MEGMENTÉ.) Másnap a nagy szkólának tartok beéneklést, big szóló, számla tényleg rendezve. De jó, hogy ilyen aktívak a fiatalok. Kimászom. Becsapom az ajtót. Höhö.
Kántortalálkozó káoszában mégis elfér az én előadásom is - két fix pont között agyalni vonaton és nem vonaton, de még mindig meg nem érkezve. Projektor nuku, cd lejátszó nem indul. Aztán mégis. Kiver közben a hideg. Hú.
Vendéglőben, kántortalálkozói díszebéden - természetesen mindenki előtt - Kaktusz elemében produkálja magát, vagyis ezzel a beszólással totál lebőgi azt a valamit, amit enyhe túlzással házastársi kommunikációnak illene hívni. Minálunk ez ilyen:
- Nahát, Kicsike, hogy én hogy meglepődtem, mikor hazajöttem hétfőn Amerikából s megtudtam hogy te Németországban voltál!... Szentül meg voltam győződve hogy StF-ban vagy!
Kinyitom végre az ajtót, ledobom a táskát. Nye. Heeeh.

2017. október 20., péntek

Úton

Az előadásom már NLM-ban kész lett, igaz, hasmenést kap tőle a kutya, ha megeszi, a ppt is kész. Juhhé. A sok alvás teszi, mindjárt lekoppan a szemem. De még előtte leszállok a vonatról.

2017. október 18., szerda

Pofáraesve

Az előadásom holnap reggel ki lesz nyomtatva. Az utolsó mondatot majd ráírom kézzel a vonatban. A ppt félig kész.
A kicsik, kopogjam le, kimásztak-forma a betegségből. A középső már nem is köhög - de holnap reggel még indulás előtt egyet inhalálunk, együtt.
A legnagyobb is otthagyta a vírusát a fenében. Éppen egy esti zsoltárt olvastunk az új protestáns fordításban, amikor fura kiling-kilinget hallottam, telefonhangot, de olyan furcsa, nem is az enyém. Gyanús lett azonban, mikor rájöttem, hogy egyedüli felnőtt vagyok ebben a házban.... Csak nem a betörőnket hívja valaki a telefonján?!...
Leteszem ezt a gyermeket is aludni s mikor végül lecekmergek, akkor látom a konyhában, jéé, ez az osztrák mobilom vót. Valami német szám  keresett. Jézusmárja, holnap én Németországba indulok! Tehát szerb számról még gyorsan dobtam egy hívást az ismeretlen éterbe, sakkó...
Elénekelném-e vasárnap az alleluja szólót, ugye hogy igen?? Háát, izé, én a szervezőktől vagyok, Christine Nem értem a másik felét. Mondták nekem, hogy magára számíthatunk, mert maga mindent elénekel.
Ó, semmi probléma, ennyi év gregó gyakorlat után én vagyok a Joker, majd meglátja.- Csőrike mama úgy dönt, hogy most nem személyeskedik, legalábbis nem többet, mint illik.
A szervezőbizottság! Ugyanazt a szkólát hívta meg. Azokat az emberkéket, akiket az idáig egyetlen és elbukott főiskolai tanári felvételimen vezényeltem.
Pssszhhhííí....
(Rajzos zenetörténet: ".....nem, de énekelni tudok.")

2017. október 10., kedd

Stratégia, még halovány, de motoszka

Ne legyek elégedetlen. Feszt. Nos, új feladat, minden nap találni valami jól sikerült, netán befejezett dolgot... Höhö. (Borzasztó tongyó vagyok, még mindig, s ezt semmi se tudja feledtetni, de élni is kell valahogy és valamikor, na.)
Tegnap és tegnapelőtt együtt sikerült füvet nyírnunk, átlag korunk 13 év, na, ki csinálja meg ezt ilyen korában?... (jeee)
Tegnap kipucoltam egy köbmétert a konyhapulton, ahová bepasszíroztam a kávéfőző mellé a fagyigépet is. Mert ma vagy holnap kéne csinálni benne valamit, csak ahhoz el kell olvasni a használati útmutatót is.
Sajnos van egy csomó mindennapi vack, amivel kicsit mindig le vagyok maradva, és a hegy alatti abrakolás rengeteg energiába kerül, meg ha éppen kész az izé, már ott a köv. feladat tornya (mosogatás, mosás...) Nyehh. Mindegy. Ha talán mégis sikerülne kimosni a vedernyi koszos zoknit, azért el fogom bőcsködni. Eccer.
P.S. Kaktusz ma íccaka elrepül a bolygó másik felére, és akkor beköltözöm végre a munkabarlangomba. Harmonizációt fogok írni, és előadást, kettőt is, és kiseprűzök onnét minden idegen elemet, ffárt csakk ki a ffékit. Meg lett ez a szondva, punktum.

2017. október 7., szombat

Tökéletlenség Némber 1

Sehogy nem sikerül abszolválnom a napi ora et labora penzumot. Pedig reggeltől estig nonstop és valami soha nem elég... de nem. Inkább minden jelenbeli dolog valami közeljövőbeli rovására, tökéletlenül, befejezetlenül mered a szakadék jövőbe. Mintha mindegyik torzó a következőből faragna le egy darabot, és a mókuskerékből nem lehet kimászni. Minden reggel optimistán indul, de már a délelőttök lassan, ám nyilvánvalóan kalapálnak át abba a randaságba, amitől elsőosztályú csődtömegként bugyog a továbbiakban az én egész napi logisztikám.
Az oko(ka)t nem tudom, gyenge vagyok ezen a téren, egyelőre csak azt látom, hogy ha nincs meg a reggeli zsolozsma (laudes és a napi teendők számbavétele az officium capituliból), az ennél még rosszabb. Biztosan nem jól csinálok valamit, de annyira fáradt vagyok, hogy nem jövök rá, hol a buktató.

2017. október 2., hétfő

Kultúrpanzió, a Rettenthetetlen Vámraktár

Terribilis est locus iste - azaz rettethetetlen ez a hely, hogy idézzem a templomszentelés introitusát. Nem is olyan rég még a szó inkább szörnyű, nem pedig olyan rettenthetetlen jelentésével tüntettem NLM egyik karzatán vele.
DE. Ez_nem_vicc. Az egynapos húzdmeg-ereszdmeg vége az lett, hogy kiengedték a kamiont a vámról. Mégpedig nem ideiglenes behozatali blabla címen, hanem úgy, hogy a Kultúrpanzióból hivatalosan ideiglenes vámraktár lett mától, 2017. okt. 2-ától 2018. jan. 14-ig, amikoris lejár az én vízumom. Ez került 20 ójróba. További 15 ójrót kóstált, hogy nem akarja a kamiont személyesen is kísérni a vámőr. Aki beiktatta volna - ismét személyesen - az új vámraktárt. (ÁÁÁÁÁ)
Addig is, kis ízelítő a hivatalos raktár állományából: brassói mintázatú tulipános láda kb. az 1880-as évekből. (Hová is tesszük?... ha mégis kijönne. Hogy lássa. Hogy időnként ellenőrizgesse, megvan-e még. Az ideiglenes vámraktárban, azaz a helyén.)

2017. október 1., vasárnap

A nagy büdös jelenbe burkolt jövő

Szép és tanulságos időtöltés a kamionozás. Mikor a nagy semmibe hajtasz azzal az ugyanannyi sebességgel órákon keresztül, és kívül-belül átveszed a motorinaszagot, egylényegű leszel a sok lóerővel, mert az erő benned van... hehe. Hallucinogén agyad már nem tudja, hogy bídzsa-hangot hall-e, vagy csak a légféket, és egy jógira jellemző nyugalommal szemléled a Grand Caniont Fogarasi havasok gerincét naplemente közben, no igen, ilyenkor mosom össze a múltat, jelent és jövőt valami megmondhatatlanná, amiről csak azt tudom, hogy VAN.
A hallucinogén anyag utólag 24 órás fejfájást produkált, de mostanra mintha kicsikét helyrebillentem. Volna. Holnap ugyanis vámra megyünk és kipakoljuk a 44 csomagot, amiből 24 bútordarab és 20 könyvekkel teli banánosdoboz. Hogy hová fog ez az egész begyömöszölődni a Kultúrpanzióba, és úgy egyáltalán, a sok tárgyi örökség nyomasztó érzése, na most kezdek kicsit kiakadni.
A jógi a kabinban próbálta kisakkozni a jövőt, természetesen belső utakon - erőteljesen eszembe jutott az Rajzos zenetörténet amaz oldalán levő illusztráció, mikor a valószínűleg beszívott gitáros rocker ősemberi létére asszociált (volna) - miszerint, jó is, hogy nem kaptam meg a tanári állást, mert valószínűleg kivitelezhetetlen lett volna. Merthogy kamionozós, turnézó stb. apukák akadnak ezerszámra, de még egy ilyen abnormális anya, mint én, aligha képzelhető el, se most, se a közeljövőben. Hogy csak úgy elmegy egy hétre, gyerekei anyóspajtáséknál és jóbarátoknál. Aztán októberben ismét konf, 5 nap elment az anyaságból a picsába.
Szóval legreálisabban dolgoznék én az íróasztalnak, mert a Kultúrpanzió egyelőre igencsak hobbi, vagyis zsebpénz kategória. Csak a szabadfoglalkozású zenegyáros, abból tudnék megélni, és azt szívesen is csinálnám. El kellene küldenem azt, amit eddig írtam, nem egy kiadónak és kettőnek, mint négy éve, hanem soknak. Probléma: időbefektetés, keresgélés, nyomulási stratégiák legyártása és kivitelezése, kapcsolatok sötöbö, erre mind nem látok fizikai időt.
Másik, a messziről indexelgető könyvtárosi szakma, ami olyan távoli, mint bármely más pályázati állás, amit másnak kell kigondolnia és kiviteleznie. Ebből is marad a várakozás, vagyis a kotlás.
Csőrike mama munkanélküli, teccik, nem teccik, ezt nem tessen szeretni. És holnaptól Mi a kő, de inkább Mi a kőomlás. Tyúkanyó. Kend.