Át kell gondolnom (újra?), hogy mennyire, miért és talán meddig (így marad?) leszek az, aki most vagyok. Azt látom, hogy minél jobban mutatom meg magam, annál erőteljesebb a kontraszt másokhoz képest - itt konkrétan a nemi sztereotípiákra és az azzal kapcsolatos viselkedésmintákra gondolok. Ahogy én én kezdek lenni, potyognak ki az emberek jobbról és balról, aztán csak egy kisebb mag marad, akikkel viceversza jól elszórakozunk. Sőt, ha a helyzet hozza, asztal alá is isszuk egymást. Általában pasik azok, el-elvétve egy hozzám hasonló (elvileg nőnemű lény, vagy mittudomén).

Na jó, én nem vedeltem ezúttal túl magam, mert másnap vezetni kellett, de akkor is, elég jókat szórakoztam, ahogy egyre-másra koptak le a tisztelt hölgytársaság tagjai. A terem dugig volt, a résztvevőknek kb. 80 százalékát annyira jól ismertem Stájriából vagy valahonnét Európából, hogy mivel 10-15 éve nem láttam őket, mindegyikkel már időm se maradt két szót váltani, de azért folyt a duma, na meg a bor, egészen 1.30-ig, mikoris Rőtmalac (ahajt jobbról, azaz a bal oldalamon) behúzta a függönyt: Emberek!... FÉL KETTŐ VAN! hihetetlen, értem én de na. Nem megyünk már haza?!...
Voltam abban az eldugott belső kertben, ami normális esetben klauzúra, de most beslisszantunk, már akik maradtunk végig. Már egy adag piálás megvolt, mikor 23 órakor jött a ráadás, vissza a barokk refektóriumba (nagyon-nagyon rég itt eszegetett többek közt Pázmány Péter atyánk is), ahol Rőtmalac anekdotákba kezdett, de komolyan, ott iszogatott, miközben a jegyzeteiből puskázott, szóval készült rá tényleg. :-D
Na vissza az idő kerekét 19.30-ra. Csőrike diszije is bele van pakolva az előadásba, ott bámulja a tisztelt vendégsereg perceken keresztül a Liber Ordinariust (ééljen az LO! és a digitális kiadás!) - és persze, többek közt az Ingabingáéról és két másik emberéről is szó esik, na meg a Kisasszony azaz a Varrónő diszije prömierplánban, az egyetlen gregorián témájú DLA...

Na itt megállunk kicsit. Ebben a teremben most négyen is itt vagyunk, akik anno öldököljük egymást a bécsi professzori állásért. Ugorjunk akkor vissza 2019-be, és... Az állást végül a Kisasszony kapja meg (látom, itt ül balról a férjével), aki 2020 őszén kezd tanítani. Én ebbe, ugye, belé nem halok éppen, de nem és nem értem és macerálom magam még jóó sokáig, mert meg vagyok győződve, hogy a legjobb közülünk Daniel volt, desőt, tudom. MIÉRT a Kisasszonyból lett professzor?... (Kaktusz nevezte el sacc húsz éve Varrónőnek, mert úgy játszott orgonán, hogy minden jóérzésű zenészből kihúzta a dugót. Mivel Kaktusz nem a pókerarcáról híres, nem szégyenlette, mialatt a csajszi játszott, grimaszokat vágni és fejét verni a falba, az utolsó sorban, én persze annál jobban égtem a széken mellette, de na.) A macera jelentem, tegnapelőtt este végetért - legalábbis az a része, amit éveken át hurcoltam magammal.
Kisasszonynak gratuláltam ez alkalomból az álláshoz, mert én jólnevelt és diplomatikus csőrikemadár vagyok, s azt is megállapítottuk, jéé tényleg, de rég nem találkoztunk! (A versenyvizsgán természetszerűen szeparékban voltunk, nem is láttuk egymást. Tiszta szerencse, mert a fókuszos szememmel akkor egyből felszúrtam volna a falra.) De ez csak a lelkiismereti puttonyom lepakolása volt: én megígértem magamnak, mindegy hogy ki kapja az állást, fix hogy gratulálni fogok neki. A lényeg csak most jön - hát, a tulajdonképpeni macera...
Danielt egy óvatlan pillanatban kicsentem a kertbe és kitálaltam neki a lelkem bugyrát e témában, de nagyon. Éjfél előtt kevéssel már nem is érdekelt, sokkolom vagy sem, ki tudja hány légkör volt már abban a kertben, ahol csak a papok táncolnak, vagy a Fennvaló tudja, miket csinálnak, nyehh. Daniel meg is rántotta a madzagot, sőt szemmel láthatóan eltaláltam a lényeget, hogy itt valami gyanús, és szerintem nem a Kisasszony, hanem ő kellett volna, hogy kapja az állást, és ezt éveken át tartogattam, most éppen ideje kimondani... és akkor. Fogózzon meg mindenki: négy nappal a versenyvizsga ELŐTT felhívta a bécsi rektor, hogy kedves Daniel, Ön beiratkozott a versenyvizsgára és ezért szeretném tudatni Önnel, hogy az egyetem nagy valószínűséggel HÖLGYET fog felvenni a professzori állásra. Gondolja meg, kérem, hogy meg szeretne-e jelenni a megmérettetésen. Daniel megköszönte szépen a figyelmességet és megjelent a versenyvizsgán (én is ezt csináltam volna a helyében). Ahol ő volt a negyedik pasi plusz három nő volt, közülük az egyik ugye én. A pályázatban eredetileg az állt, hogy UGYANOLYAN szintű teljesítmény esetén az egyetem - női kvótát erősítendő izé - hölgyet fog választani. Namármost. Danielnek itt este a kertben el kellett mondanom, hogy hiába vagyok nő, most elsősorban objektív vagyok, és nemtől független dolgot szeretnék mondani, mégpedig azt hogy szerintem NEM AZONOS szinten voltak a megmérettetésen a Kisasszonnyal. Ez, tudjuk, hogy nonszensz, elvégre kutyából nem lesz szalonna! (Azt már nem mondtam neki, hogy N.B. arról a Kisasszonyról beszélnénk, akinél amúgy én is jobb vagyok, bár kétségkívül nem Bécsben lakom és nem osztrák a férjem... de a diszimet ÉN magam írtam, nem úgy, mint ő, aki kb. negyedét a férjével íratta meg!!! a pasija még valamikor 2017-ben, egyszer jól bepiálva alaposan kitálalt a vonatra várva, miket kellett neki megcsinálnia, hogy valahogy kész legyen a cucc, védésre.... AUU.)
Szóval mikor mindennek a végére értünk, nyugtáztuk, hogy Rőtmalac is elfogult, és de facto ő akarta a Kisasszonyt az állásra - létjogosultságot adni egyúttal az általa alapított gregorián DLA-nak, meg minden - hát erre nagyon elkenődtem. Becsületes verseny itt sincs, csak kapcsolatok, és ha bekerülsz az aranka indái alá, úgy jársz, mint a spenótunk az árnyékliliom melletti részben. Nem maradt más, Daniellel ittunk egyet, hogy túléltük ezt a szart, aztán nem sokkal ezután jött a takarodó, úgyhogy ezzel lejárt a hosszúra nyúlt este.
Vezettem tegnap egész nap, nyomott a Hochnebel a fejemre egy plusz sapkát, megittam három kávét, egyszer félrehúztam egy parkolóba, szundítani úgy egy negyedórát. Mikor megint ébren voltam, emésztgettem az előző estét. Szóval be kell furakodni másképpen a dzsungelba, és én erre már megint elkenődtem, mert eszembe jutott, hogy Rőtmalac biztosan engemet akarhatott StF-ba a saját posztjára, amit ugye már 2011-ben befagyasztottak, és ezt már nem tudta kibulizni, mert addigra túl sok emberrel összerúgta a port. Tegnap hazafelé próbáltam hessegetni az utópisztikus gondolatokat, egyelőre nem túl nagy sikerrel. A Kisasszony Bécsben egyszerű helyzetben van, ő egy végrehajtó, nem túl sok eredeti tervvel és Daniel szerint is lelketlen és szenvedélytelen a zenéje. (Mikor anno Kaktusz megtudta, hogy ő kapta meg az állást, dühöngeni kezdett, hogy vehetnek fel ilyen szenvedélytelen, unmuzikális p....t egyetemi professzornak?! Egy zeneegyetemen?!)
Tavaly kimozdultam a holtpontról, két gregorián publikációval, amik magyarul jelentek meg, ezekről ebben a brancsban nem tud igazából senki, de ezek már a fő macerának a kezdő fejezetét piszkálják. Az egyházzenész, mint liturgus írásomban pontosan azt boncolgatom, milyen pasztorális lehetőséget rejt magában a gyakorlati egyházzene, és mit közvetít az egyházzenész a személyes kapcsolat és saját személye által a gyülekezet felé - ez a kemény dió, lehetetlennek tűnő messiási feladat, meggyőzni a legfelsőbb egyházatyákat az egyházzene és par excellence a gregorián pasztorációs hasznáról. Hogy nem a bídzsa hangokat bíbeljük egy hókuszpók este alatt egy szakképzetlen guru társaságában, hanem valami fantasztikus élményünk van a gregorián szakember által koordinált éneklésünk alatt. Ez az egész egy annyira nyerő dolog, hogy - már csak ezért is - megéri visszamenni az egyházba. Vagy elölről kezdeni valami újat, ami nem csak az Úr templomában van, hanem az én testemben és lelkemben, és ez NEKEM is jó. Amúgy meg másnak is, hasonlóképpen, és ezen túl NEKÜNK jó...

Namármost: kezdjem el ezt a lehetetlen dolgot 43 évesen??!! egy ilyen faszkalap patriarchális világban, én, az Ausländer Csőrike?...