Pontosan ezelőtt egy évvel StF-ban készítém a misét a szkólával, első traktus életemben, kezdő fiúkkal, brrr és brrr. De azért a dolgot viszonylag zökkenőmentesen abszolváltuk (nyakig leizzadtam, mire lejárt a mise).
Első tanévem volt ez úgy, hogy másik országban dolgozom, s akkor amit lehet előtte, otthon mindent elintézek, leosztom ennek és annak a feladatokat stb.-stb....
Egyet nem tudok megoldani 500 km-ről. Egy éve volt már. Reggel érkezett a középső csőrikétől egy üzenet - attól, aki naponta száz hisztit képes levágni, azóta, hogy kibújt az anyjából, vele soha nem lehet tudni, és ezért már előre készítgetem magam, mit érdemes válaszolni neki meg ilyenek.
Azt írta: Ma van életem legrosszabb napja! - idáig máskor könnyen eljut az ember a válasszal, mitől lenne a te életedben ez a legrosszabb nap meg ilyenek. De így folytatta:
Meghalt Jázmin! - és hiába számítottunk rá (hogy is lehet az ilyesmire számítani?!), akkor és ott tényleg tudtam, hogy igaza van. Az osztálytársa és a pajtása nem tudta megvívni a harcot a ritka és romboló betegséggel. Nyavalyás 500 km, hogy ilyenkor egy öleléssel magához húzhatná az ember a gyerekét, ha már van neki.
Szóval eléggé nyomott vagyok ma, egyáltalán, perimenopauza vagy mi a frász - reggel kérdeztem is, mi van ma hogy ilyen nyomott vagyok (a dátumok nem az erősségem). Akkor mondta, de Anyu, pontosan ma van egy éve, igen, én akkor beírtam a naptárba. Nézem, hát tényleg. Én azóta is a másik anyukára gondolok és arra a parázsló családi gyászra ott benn, ami soha nem fog elmúlni nekik. Holnap reggel kisétálunk iskola előtt a temetőbe, viszünk a sírra egy virágot. Én ilyeneket nem szoktam, de most érzem, hogy kell, mindkettőnk lelkének. Szegény gyerek, ő is cipeli a saját gyászát már mióta. A nyavalyatörésbe ezzel az erőszakos, rohadt, gané módra igazságtalan elmúlással!...