Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kántor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kántor. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. augusztus 14., hétfő

Fekete vonat

Az a blogbejegyzésfajta itt még nem volt, mint az eső és az ernyő esete.

Most éppen sávokban tupírozza az élet az idegeimet, szóval vagy megírom és alábbhagy ez a tempó, vagy nem írom meg és még kapok egy adagnyit a képembe.

Hát akkor lássuk, mi lesz.

Aha, meg kell írni a Te deumot meg a misét a kórusnak. Addig nem szabadságolunk - így Kaktusz.

Nem baj, nekem is könyvszerkesztés, kórustalálkozó szervezés. Utána házassági évforduló, ez csak az eleje és nyaralhatunk három napig. Csak kibírjuk addig, nem? - így Csőrike.

Hát, a kórusozás intenzív meló, a város jubilált, a másik város is jubilált, pénteken itt, szombaton, ott, mindeközben a buszban elolvastam végre, hogy pénteken én egy végzést kaptam a városházáról, hogy engedélyezték az oszlopcsarnok használatát, tessék fizetni, így a jogász, a kétoldalas okmánnyal a nevemre kiállítva. Öhö. Mertem én ingyen szervezni eseményt, seggnyalást kikerülve?! 

Másik városban a zsinagóga biztonsági őre azonnal telefonál a kulturális körömcipős gömböcnek Hajnalkának, ahogy elkezdünk énekelni a zsinagógában. Münk, a turistacsoport, aki történetesen kórus is. Zsidó imát énekelünk. Botrány, telefon, cirkusz, marsolunk kifelé. Két nap alatt két pofon, mert szeretnék szervezni minőségi kulturális eseményt, kórusmuzsikát meg ilyenek. Seggnyalást és hasonlókat mellőzve. Milyen világon élek én, Senkiházi Csőrike. Bezzeg ha OV kopogtatott volna a zsinagóga kulturális Hajnalkájánál, neki biztosan nem kellett volna ilyen bagatell programhoz, hogy KÓRUS! ÉNEKLÉS! írásos engedélyt benyújtania - mint állítólag nekünk. Én, izé, telefonáltam még előző nap a kulturális körömcipős gömböcnek Hajnalkának, hogy jövünk, egy kórus, megnézni a zsinagógát, kell-e nekünk külön időpont? Ja, nem? köszönjük, akkor ott leszünk holnap. Hát tehetek én róla, hogy nem kötöm az orrára annak, aki olyan jól kulturált felelős, hogy teljesen bevett (kulturális!) szokás, hogy egy turista kórus kipróbálja a szakrális épület akusztikáját, ha nincs más csoport és senkit sem zavarunk?... arra nem is gondoltam, hogy ehhez írásos engedély kell, na meg hogy az imával zavarjuk a ventillátort és a beállított halk gépzenét. Elvégre - most már tudom - egy újra felszentelt zsinagóga mi más lehetne, mint egy 100% kulturális múzeum, ahol a turistának kuss?... Szóval a spuris élménnyel együtt eléggé drága vécédíjat fizettünk a kulturális központban, állapítottam meg már odakint. Persze én már nem jutottam el vécére, csak a kávézóban, de egye fene.

A vasárnapi két felekezeti liturgikus-zenei szolgálat után pedig érkezett a harmadik pofon, hirtelenjében a Kaktusz nagynénjét volt tanácsos meglátogatni, reggel még egyáltalán nem haldoklott, de ahogy este 8 felé hazaértünk, meg is halt. Még jó, hogy idejében elcsíptük. Jaj!...

Ma van a polgárink évfordulója. Holnap az egyházi esküvőnk évfordulója. Holnap délután háromkor temetés, hárman kántorizálunk, kettőnek aznap lesz a házassági évfordulója.

Na MOST tessék megállítani ezt a vonatot, mert ki akarok szállni belőle!!!



2021. június 6., vasárnap

Famula (sic) sed non mulier

Milyen szépen alakult a délutáni meló a tegnap, wunderbar. Mikor már rendesen lefárasztottam az agyamat, felástam fél négyzetmétert a kinti diófa mellett. És ezzel a diófától felfelé ki van takarítva, jöhet a fű. Na persze, most éppen rázendített az eső, a még nem kihúzott gyomok örülnek és híznak a veteményben... khh. NA DE. Vajon mivel döglöttem ki előtte úgy, hogy még jól is esett?...

Kántor uram 1872-es könyve megér egy misét. Én ilyent még soha nem csináltam, de én a legutóbbi konfira úgy jelentkeztem be úgy egy hete, hogy egy nap alatt összeütöttem a vasútállomáson egy absztraktot, sűrűn anyázva az új mobil billentyűzetét, se könyvtárazás, se semmi. Szóval ez úgy vót, hogy még úton, Nürnbergből hazatelefonyáltam neten Kaktusznak, aki akkor éppen itthon vala, izé, keresd meg a kék szatyrot, abban van a kézirat, de gyorsan, négy kötet van, keresd gyorsan az oltáriszentséges énekeket.... na, kezdd el dudorászni, melyiket nem ismered?... Hát, ezt nem ismerem, nézd, így kezdődik, hogy: lá-lá-láá-láá... Jóvanna, de te biztosan nem ismered?... Nem, nem, soha nem is hallottam!... OK: akkor ez lesz az előadás címe!

És így lett, basszus!!! Püspök bácsi már másnap visszaírt, hogy nagyon üdvözli az előadásomat, betette a programba!...

Tegnap végre elkezdtem bogarászni a kéziratos könyveket, mellé irodalamat sötöbö. Ez az a képlékeny állapot, amikor még lehet ide vagy oda igazítani az előadást, ha esetleg nagyon elszartad volna a címét. Hát, egyre nagyobb szemeket kezdtem mereszteni, mert kántorom könyvében egy olyan verzió van dokumentálva, ami nem a standard Orgonahangok vagy a Fekete-féle Kántorkönyv és egy harmadik szerint van, aminek most nem jut eszembe a címe. Ráadásul a jubiláló (mert meglepi konfi lesz, egy ismerős prof valamennyire kerek évfordulója) tavaly adott ki egy tanulmánykötetet, ahol szintén szó van erről az énekről egy janzenista püspök kéziratában, a prof ezt boncolgatja, még szerencsére az egész pdf-et le tudtam tölteni. A címem tehát kiváló, sőt, igazi meglepi lesz, mert kántorom anyanyelve nímet vala, és itt valamiféle saját fordítást jelez az én orrom, de ha másé lenne, akkor se valami gyakori az én verzióm, a kék szatyorban. (A könyvet galambszar alól vakartam ki még decemberben. A temerini orgonapad alatti rekeszből. Tehát a szatyorban mindenképpen jobb helyen van, különben már nem is büdös.)

Kaktusznak ritkaszar tudományos vénája van, de mondom neki tegnap, vak tyúk is talál szemet. Azaz, pardon, kakas. Vajmi. Ööö.

2021. május 15., szombat

Ó, az áldozatkész kiadó...

Mielőtt még antikváriumba nem mentem volna, találtam egy igen hasznos Magyar Cantuale pdf-t, jó felbontású képekkel. Alig kezdem el lapozni, máris leszűrtem a tanulságot. A népnevelés mindig is akadálypálya volt. Szófogadatlan gyerekekkel is nehéz, nemhogy felnőttekkel!...



Az apatini dobozok (is) tele vannak ezekkel a kék színű (asszem stencilezéssel?), részben gépelt, részben kézzel írott kottalapokkal. Ha akarja az áldozatkész kiadó, ha nem, a helyzet mindig is azt diktálta, hogy fene vesz az összes karénekesnek nyomtatványt. Pízért. Ha már van épkézláb kottaírni tudó kántor(tanító), leírja az ingyen nekünk!

Száz évre rá már az áldozatkész kiadók is reálisabban kötelezik a karnagyot, a zsarolás klasszikusan jól működő módszer. A Carus-tól például meg kellett vennünk a 10 db. kottát a 35 tagú kórusnak (egy nyálas slágert akartak a népek énekelni, 10 eredeti példányt kerülgettem, pfuj!), mert hanem simán beperelhettek volna a fellépés után. Hja.

2021. január 11., hétfő

A Giccs

Jelentem, megérkeztem, biztosíték kilőve. Aszongya: 

Liebe, hier sind deine Höhen, hier glüht deine vollste Glut.

Ezt én nyerssiben úgy fordítom le, hogy:

Szerelmem, itt vagyunk a csúcsodnál, égő lánggal ég a legteljesebb hevülés.

Mintha csak egy cukrosbácsi mondaná ezt a bokorból.

Egy_Igazi_Röfögő_Rémálom, ilyennel illetni az Úrjézust, hogy nem szakad le az a firmamentom, BRRR és BRRR!!!!!

2021. január 10., vasárnap

Trauerliederheft

Nem érdekel, ki milyen oldalszámot ceruzázott rá, még ha negyven évig nem nyúlt hozzá senki, akkor sem. Darabokban találtam meg ezt a temetési füzetet és van tapasztalatom, milyen itthon egy puzzle. Azok a puzzle játékok, amiket szívből gyűlölök, mert kizárólag a gyerekek pakolgatják és szórják ezerfelé, azokból mindig hiányzik. Nem egy és kettő, hanem sok-sok darab. Úgyhogy felkötöttem a gatyámat és elgondoltam, hogy ezzel most CSAK ÉN fogok játszani, senki más. Gyerünk, think. Itt minden lefűzésnél 5-5 ív kerül egy buggyantásba, ebből lesz ugye 20 oldal. Innét arra a következtetésre jutottam, hogy a szotyogó lapok két fűzést tesznek ki, mert a könyv minden fűzésénél hibátlanul megvan mind a 10 lap, avagy a 20 oldal. Most már csak az a kérdés, vajon mely lapok hiányoznak, hogy a virtuális oldalszámozásom alapján felállíthassam a kézirat oldalszámozását, elvégre valahogy indexelni kell. Nem szándékoztam az oldalszámokat ceruzával belerondítani, ezt nagyon utálom. 2021-ben vagyunk, nem ezelőtt hetven évvel!

Rőtmalac mondta volt mindig: Vakon ne higyj senkinek! Kételkedj! Ellenőrizd!

Hát, elkezdtem olvasgatni. A halotti szertartással indul, de nem az elejétől. Hú, ez egy variáns. A gödrei könyv a 19. sz. végéről csak részben húzható rá erre a formára. Először összerakosgattam a már meglévő számozás alapján. Aztán rájöttem mindennemű segédanyag nélkül, hogy az állítólagos 11 és 12 oldal között pontosan négy oldalnyi szöveg hiányzik. Azaz tudom a 50. zsoltárt latinul, úgyhogy elkezdtem leírni egy ugyanakkora pszeudo-oldalra, kb. ugyanolyan írással, hogy akkor mennyit fog kitenni. Négy oldal lett (hülye vagyok, tudom). Ha pedig fűzöm a dolgokat, túlfelől is kijöttek oldalak, amik igencsak ügyesen passzoltak azzal, ami már megvolt. 


Az első fűzés szépen végetér a latin szertartással. A második fűzésben már csak egy ív hiányzott, de azt is bepakoltam, kijött egy ének hiányzó fele. Istenem, itt éppen esett az eső. A gyerek temetésekor, a temetőben.

Obituary koncert? StF-ban vagy valahol Európában?... Hol is vagyok?  mintha romok közt keresgéltem volna azt a valamit, ami hiába fáj ha megkerült, mégis kell nekem. Két nap alatt megtanultam olvasni ezt a rettenetes írást, a sváb parasztok közé pottyanva, egy ismeretlen népi vallásosság peremén megéltem én is ezeket a szövegeket elejétől a végéig. Magyarra fordítva sok szöveg nemcsak giccses, hanem ugyanakkor érthetetlen és/vagy ronda. Németül viszont nem az a giccs, mint a mi magyar érzületünknek, sőt, ebben a repertoárban a magyarban nincs is a szépnek az az érzéssel teli kategóriája, mint a németben. Hát, ez igencsak érdekes, kövezzen meg, aki ettől jobban érzi majd magát, de ezekben a szövegekben inkább a paraszt nyelvén szólnak az érzelmek, bájos hasonlatok, természetből kölcsönzött, nyugtató képecskék stb. van bőven, de ez mégse az a giccs kategória, mint a mi magyarnótás énekcsukorékunké, ami errefelé virágzik. 

Micsoda munka lehetett ez a te idődben, szegény kántor uram. Hogyan is lehetett volna ép ésszel kibírni azt a sok gyermektemetést, ha nem belenyugodva, hogy a gyermek a mennyországba érkezett?... Énekelve, az meg a minimum, hogy előtte-utána bepiálva. A tegnap este végigbőgtem a három magyar nyelvű, egyszerű és tárgyilagos búcsúztatót, névre szólt mindegyik, én senkit nem ismertem, de az egész rokonság be volt írva, teljesen mellbevágott a dolog.

Mennyire jó dolgunk van itt és most, hogy nem temetünk el tízből két-három gyermeket, hanem nonstop itt ugrabugrál három a fülembe s ha már lesz kovidos útlevelünk, meg se állunk a világ másik végéig.

2020. december 8., kedd

Baltás hírek

A hódsági templomban míg felértem a kórusra, enyhén szólva elszédültem. Már nem emlékszem, hány lépcsőforduló van. Jövőben lesz a kétszáz éves jubileum. Barokkból nem olyan könnyű kigyógyulni, a klasszicizmus a romantikával van keverve s az egész benyomás olyan, hogy ezt semmi nem robbantja szét, áll, mint a cövek. Kívülről felújítási kísérlet egy, kettő, iksz, ipszilon. Nehéz röhögés nélkül megállni. Az első, ami eszembe jutott, a rajzfilmből Disznó Loncsár: "Teee... Kkontáár!..."

A katolikus pap Jézust személyesíti meg a miseáldozatban. S ha a többi felekezetben ez nincs dogmákba írva (vagy éppen igen), mindenképpen Jézusra asszociál a "jó pásztor" kifejezés. Jézus a jó pásztor, az összes lelkipásztor, pasztorációs törekvések, mind-mind azt sugallja, hogy valaki terelgeti nyáját, fújja furulyáját, ilyesmi. A hódsági pap engem nagyon meglepett ez ügyben, nyáj sehol, de a felszerelés, kérem, van, ami soha nem hiányozhat a készletből. Negyven éve legalább, hogy a szekrényhez senki nem nyúlt, a kulcs elveszett, úgyhogy a jó pásztor, amíg az orgonát buheráltam, hozott egy baltát, aztán együtt kifeszítettük az ajtaját. A cuccot betuszakoltuk a szatyrokba, csomagtartóba, leghamarább az apatini archívumba viszem, de addig is legalább itthon a melegben fényképezhetem, már ami használható belőle - igaz, erre a kutatásra csak max. 3 kéziratos füzet és szotyogó partitúrák, de a többi a topolyaival rokonítható, egyházzenei praxis dokumentáció, stb.-stb. Jó, hogy se egértetem, se galambszar nem volt közte, porral és korommal megúsztam a dolgot.

Ma pedig a telecskai plébihez megyek, aki ugyan nem sváb, de állítólag elmenekítette innen


a sváb kottákat. Ezt a templomot Kerényben csak elvenni volt jó. Amíg a széllökéstől potyogtak a tetejéről a bádoglemezkék (messziről úgy nézett ki a torony, mintha felborzolta volna a szél a sörényét), próbáltam képet készíteni róla. Az ajtó felett azt írja:

"Jézus, te jó pásztor, irgalmazz nekünk!"

Vigyázat, te esztelen és elfordult nemzedék (Vö. Mózes kantikuma, generatio prava et perversa est): nem lehet soha tudni, hol van az a balta!!!

2020. december 3., csütörtök

Tenger árja

Az idei év egyik nagy húzása, ahogyan felborul a normális idő, úszunk az árral szemben, pedig én pl. még rendesen se tudok úszni, soha nem tanultam meg. Sajnos elég sok szempontból oda az idő, és majdnem mindenki megszívja, bár ennek - ördögi kör: időhiány miatt is - elég nehéz lenne megbízható forrásokra alapozva utánanézni.

Az ALAP! A jó váz! Minden épületemet rázza a földrengés, feszt újra kell rakni az alapokat, ami aztán nem tart sokáig. A fejemben sok libilábi épület áll, mindig így volt ez, de valahogy mindig kihúztam, hogy nem romlottak össze, aztán elkezdtem valami újat, hát kb. így. Ó, az luxus, hogy rinyáljunk, arra nincs idő, na még pont arra kéne!...

A túlélési stratégia egyik kellemetlen pontja, ahogy az ember feláll a szarból, leporolja magát, mosolyog és továbbmegy. Márpedig mosolyogni kell, mert hanem senkinek nem lesz ereje felállni, továbbmenni, és még a másikat is cipelni. És mosolyogni, de nem a belsőddel ellenkezve, nem, mert a visszafojtott rossz többszörösen megtérül, mondanom se kell, rossz móduszba ragadva. El kell hinni, hogy az, ami most van, mosolyt ad, neked is, másnak is, tankolni azt az energiát, nem pluszban agyalni, slussz.

Én se gondoltam volna, hogy éppen decemberben megyek kutatni a mindenfelé szétszórt százéves kántori állományt, sőt, a négyhavi munkát egy hónapba kell belesűrítenem. Épeszű ember ilyent nem csinál, ugye. Mindenkor vannak idealisztikus gondolataim, hogy milyen a kutatás, de a pofáraesés valahogy nincs benne, sem a már kezdet kezdetén látszó, izé, szúrópróba egy kutatás színű cukorkáspapírban, izé, ezzel vajon mi lesz, szóval itt aztán időhiány van, de igencsak ám.

Első nap kinyuvasztottam két fényképezőgép-akkut, nyomtam a gombot, mint süket a budiajtót. És itt úri dolgom volt, fondok voltak, bedobozolva, és még egy vaskályha is volt (amelyik egyszerre csak kihűlt és elfelejtettem szólni, úgy bele voltam merülve a dologba). De hétfőn egy olyan helyre megyek, ahol duvasztva egy szekrénybe egy köbméternyi kotta, jó eséllyel már az első óra alatt kockává fagyok, vagyis kötelezően tundrafelszerelésben indulok, lesz forró tea is a termoszban, talán nem árt felírni a fagyosszentek-könyörgést egy cetlire, hogy időnként oda-odapislanthassak a gémberedett hu-húúból.

Azzal vigasztalom magam - már ha van ilyen - hogy a mindenkori kántortanítóknak sokkal szarabb volt, ráadásul az egész életük úgy nézett ki, hogy egyik fűtetlen helyiségből caplattak át a másikba, eközben meg százféle dolgot intéztek a fejükben. 

Találtam ebben az archívumban egy csomó cetlit, ni, kettőt össze is raktam. Az egyik oldalán egy standard Mária-ének, á, csak a szokásos, talán pasihiány volt a kórusban? aszongya, alt 2, azaz tenor:


a másik oldalon az ének vége, hoppá, valaki szépen ír, de ez nem németül van.

Újrahasznosított papír! Pertschy János gimnáziumi I. A oszt. tanuló 1917-ben javítani szeretne az elégtelen jegyén. Azaz a kórusdarabot egy már leszolgált kérésre firkantotta ide kántor uram, mégpedig jó eséllyel 1917 után (aug. 6. Urunk színeváltozása. Hm.). Az A4-est kettévágta, a diák kérésének eleje a másik felén maradt.

Ha lejár ez a projekt, akkor már kinyithatom a másik szememet is. Nem tagadom, nagy a kísértés, de egyelőre csak a fél szemem lehet nyitva. Na mindegy, legalább van meló, még ha rövid ideig is tart.

Elfogult vagyok, basszus, gyengéim ezek a kották! :-)


2020. április 8., szerda

Tojás- és gyertyaírás avagy az idei Húsvét

Rendhagyó lesz, tény és való. Merthogy nem csak tojásírás lesz. Minden csajszika ír 1 db. tojást, az egy locsoló pedig kap négyet. Ez ugye egy jó arány.
Én meg pluszba írok egy húsvéti gyertyát! Ez most halálkomoly. Még egyszer sem fordult elő, hogy a kápolnában legyen a Feltámadás, templom helyett! Dehát nekünk kápolnánk van. Az idén mivel minden szertartás a feje tetejére állott, egy ceremoniálét sem kell kinyitanom ahhoz hogy tudjam, ilyen háttérrel robban a felelősség. Elvileg minden kápolnában sokkal több kellene, hogy legyen, s bár a miénk nincs alárendelve senkinek se, mert magántulajdonban van, mégis folyik a zsolozsma ezerrel. Szerénységnek itt most helye nincs, úgyhogy el merészelem mondani, ez egy remetei luxusszinten megy (eléggé fáradt vagyok a koránkelésektől, de vagy most, vagy soha). Továbbá, amit pap nélkül kivitelezhetünk, maximális minőséggel nyomjuk, ki az utcára, a világba, a nádasba. Whatever. A plébániának le van vágva a szárnya, a templomban naponta misézik egy pap, de hívek nélkül. Mi pedig ötön vagyunk! Bár pap nincs, de van előimádkozó, orgonista, lektor, asszisztencia, minden más. Úgyhogy a plébános küldött nekünk ajándékba egy vastag gyertyát. Az lesz a mi húsvéti gyertyánk. :-) Szeretnék valami nagyon szép és egyszerű szimbólumot írni rá, forró piros viaszba mártott kesicével. Ilyent még soha nem csináltam, de erős késztetést érzek, hogy belevágjak (majd próbálkozom piszkozatokon előtte, naná). Lumen Christi! meg minden. Kaktusz énekli az Exultetet, a gyerekek Képes gyermekbibiából olvasnak két olvasmányt, két zsoltár lesz, alleluja etc., dögös orgonazengetés Glóriára, a többi már pap nélküli csupaszított vasárnapi igeliturgiaként meg tovább vagy mi a szösz, erre bizony még kategória sincs. Mivel olyan soha, de soha nincs, hogy a legnagyobb ünnepet valahol pap nélkül ünnepelné egy gyülekezet. Na de majd most lesz! S ha elveszikm az áramot, mint a tavaly Karácsonykor, még mindig van gigánk és gyertyánk, hogy énekeljünk ki a világba.

2019. november 6., szerda

Csiszolom a lelkiismeretemet

Mielőtt még rövidke szabadságra megyek, hirtelenjében megviszket az oldalam, úgyhogy gyorsan megvakarom, mielőtt elfelejteném, hol viszket:
Gödrei kántorkönyve(me)t ma gyósan bepakoltam az intézet digitalizáló hálójába, hurrá, egy hét múlva készen kipattintatom egy cd-re, ami az én különbejáratú kutatási anyagom lészen. Ez az ügy, bevallom, súrolja kicsit a lelkiismeretemet, azóta már, hogy a kukorica még nem volt leszáradva, egészen konkrétan roskadoztak a barackfák a terméstől, amikor hazafelé döcögtünk csőrikémmel az apatini sváb archívumból. Izé, én hazahoztam volna "egy hétre" megnézni, aztán se az egy hét, se egy rendesenmegnézem, de közben Bécs, előtte-utána konferenciakötet, aztán a másik kötet...
Notabene! mindeközben egy konferenciára vittem "kántorkönyvemből" előadást úgy, hogy a teljes tartalmát még nem volt időm átnézni!.... naszóval ez kutatótestvérrek között is hatalmas kockázatnak, sőt mi több, pofátlanságnak számít, aminek meg is lett az eredménye: államon 4 (négy!) pattanás hirdeti, hogy tessék, eredményes vót! Bumm.
Szóval én nem vagyok valami narrmális, mert holnapután ugye mi szabadságra megyünk (ááá! mégpedig ezekkel a rusnya pattanásokkal együtt!!!), de én mind csak arra a húsz másik kántorkönyvre gondolok meg-megállva, amit visszahoztam a digitalizáló műhelyből, ez lenne ugye a topolyai anyag kéziratállománya. A csomagtartóban rég nem volt ilyen szűk helyen ennyi érték, hűb.meg-hűb.meg. De egy hét múlva jön haza digitálisan a másik is, a kilopott kakukktojás, amit utána azonnal visszaviszek az apatini fészekbe. Ezt a sok spekulálást se tudom, honnan szedtem fel újabban magamra, de egy biztos, addig nem igazán praktikus meghalni, amíg mindent vissza nem buherálok a helyére.
Ezt azok után, hogy tegnap ismét meghalt egy StF-i tanárunk... nyugalmazott dómorgonista barátunkat infarktussal akasztotta le a halál. Erre még a legjobb orgonaimprovizációval sem lehetett felkészülni... RiP.

2019. október 9., szerda

A következő

Kicsit sok van most egyszerre, legjobban klónozni kéne engemet, hogy mindent beleszuszakoljak ebbe a hétbe, ami desőt nem járt még le. De, igyekszem, ahogy tőlem telik.
Nagy dög vizsgámat gyönyörűen teljesítettem ahhoz képest, hogy 3 nap alatt benyomtam magamba 3 hónapnyi készülést. Sőt, meg is dicsértek itt-ott, de ilyenekre most nincs idő (nem úgy, mint az osztrák bürokráciának: Warten Sie, bitte!....), mert holnap konferencia és még meg kell írni az előadásomat. Szerencsére az éjjel Münchenből megjött a pdf. Este 8-kor állt neki odaát önzetlen kollégám a szkennelésnek, 23.18-kor már abszolválta a dolgot, és ma van összehasonlító anyagom, egy 1879-es pécsi halottas énekeskönyv németül, az én kántorkönyvem 1894-ből magyarul, halleluja, éljen. Most már csak össze kell vakarnom a hozzávalókat egy szalonképes pralinéba, amit holnap ezüsttálcán tálalok. Uzsgyé!

2018. január 16., kedd

Kutakodás mellékszálon

Mert a dudásoknak olly volt visintása,
Mint háromszáz bagzó matska nyirvogása.
Bár ezt is kántor írta, még jó, hogy ez nem került bele a kutatási tervbe, haha. (A tervezet tervezete tíz perce ment el az éterbe. Feszt arra gondolok, vajon hányszor fogom naponta bizgerálni a postaládámat, jött-e válasz...)