Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nosztalgia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nosztalgia. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 25., kedd

Huszadik, galériával

A tizenkilencedik házassági évfordulónkon éppen "nyaraltunk" azaz a gyerekeket nyaraltattuk. Na, az a jubileumi mise emlékezetes egy izé maradt... az egyik durcája folytán szerencsésen sikerült felhívnunk magunkra a figyelmet, sajna nem pozitív értelemben, ööö. A múltkori "teleltetés" alatt meg a másik viselte ki magát, szóval nevör evör, és idén a huszadikkor mi Kaktusszal, csak mi ketten, leléptünk ünnepelni, megkerestük azt, aki anno még káplán volt a szülővárosomban, most meg kiderült, hogy a szeminárium rektora. Azaz: lett remek ürügy, hogy végre egyszer elcipeljem Kaktuszt a mi Mekkánkba!

 
Én még mindig fel vagyok töltve az egésztől, pedig már több, mint egy hete volt (a tulajdonképpeni évforduló: aug. 14-15-én), az ünnepi mise ugyanazzal a pappal pedig egy hete, kedden. Úgyhogy in octava, vere est.

A Festum nagyon illusztris dolog volt, egyrészt a fejedelmi hely, mi az oltár másik oldalán álltunk a pappal és ministránssal szemben, csak mi ketten, másrészt jobbról Hunyadiék, balról Bethlenék meg sok más illusztris személy epitáfja, szarkofágja üresen tátongó, de befedett sírja  asszisztált a teljesen fejedelmi misén.



Nem bőcsködni akarok dede, a fanfár elmaradt persze, de Kaktusz orgonázott a karorgonán, én énekeltem és az olvasmányokat is mi olvastuk. Hát, az az akusztika..... a Kaktusz hangja olyan echóból jött vissza az apszisból, hogy én attól elolvadtam. Mondtam is neki, ide kell jönni énekelned, ha akarod, hogy csajod legyen, nem abba a süket pajtába, ami a nagylaposban van, s főleg nem a temetőbe! Azt mondanom se kell, egyből levette Kaktuszt a lábáról a rektor úr azzal a statement-tel, hogy "Még szép, hogy két orgona van: egy székesegyházban kell egy nagyorgona, ugyanakkor egy karorgona is!" Ilyen papot ritkán talál az ember, na.

És persze, kicsit kiéltük a ritka pillanatokat. Csőrike a nagyorgonánál, Csőrikén jeggyűrű van (10 év után először, de már visszakerült azóta a helyére a vitrinbe, a pálinkásüvegek mellé). A zoknis tramplicipős láb nem volt betempírozva, de a szép szandált indulás előtt le kellett vetni, mert akkor reggel igencsak eleredt az eső. Ami odaát nem is olyan ritka, mint mifelénk, ebben a sivatagban. 

És Márton Áron püspök hajdani kápolnája. 

 

Ezt is meg kell nézni egyszer, ha erre jár az ember. És egyszerűen megállni, kicsit.

2026. június 9., kedd

Négy év után

Ó!... Tanárnő?!....

Ez Kőbánya-Kispesten volt a metrómegállóban. Aztán beültünk egy szerelvénybe és a Kálvin térig végig rotyogtunk, természetesen letegeződtem a leányzóval, és mondanom se kell, hogy nagyon élveztük mindketten a helyzetet. 

2022 a Nagy Lapos Mezőváros éve volt nagyjából, még csak tavasszal kezdett kandikálni az életembe a Stájri Főváros várva-várt "rendes" állása, legalábbis hogy lesz. Hú, mindez most látszik, hogy milyen rég volt! az öt hónapból, amit a gimiben tanítottam, a végzősök egyet kiloptak, mondván, érettségi lesz, két hetet elvitt a koronavírus, az oktatás fele online és maszkban volt, másik fele maradt csak, amit érdemben is ki lehetett használni. Nem is azt tanítottam nekik, amit a tanterv előírt, vagyishát...izé... én aazt, de megbuheráltam kicsit. Eközben én is sokat csiszoltam magamat, igyekeztem érzékkel döngetni azt az alattomos, lassan sistergő pedagógusgongot, tőlük is meg magamtól is tanultam egy adagot, sö melléje csináltam magamnak egy szaki gyorstalpalót az elmúlt száz év szerb zenetörténetéből, ami még nemzeti. Hm, de már mégse? Úgy a századforduló (értsd: 19-20.) környékén iszonyúan begyorsulnak az események, irányzatok, tendenciák, egy igazi juxtapunée zajlik, és valójában recsegve, de beindul a globális (modern) zenetöri vaskos gépezete, ahol nemzetek zenéi folynak össze s időnként ki-kitüremkednek az igazán fantasztikus, úttörő alkotások, amelyek több rétegbe vannak beágyazva. Szóval rém izgi az egész. Közben betoppant Belgrád is, mint kulturális hely, és egy koncertem is volt ott, gregoriánnal és barokk hegedűvel, szóval kezdtek kicsit másképpen alakulni a dolgok, nyáron még nagyon csóró körülmények között, de Athénba mentem egy kemény konfira.

A leányzó most éppen egy egyetemen van, még lehúz egy évet, remélhetőleg sikerül neki a diplomázás meg dolgozik közben valahol. Búcsúzáskor azt mondta, nagyon élvezte anno az én óráimat, igazából az enyémeket élvezte az legjobban. Kell-e ennél több, hogy egyből jó napod legyen?

2025. december 28., vasárnap

A lehetőségek országa (höö)

Volt egy 2011. Akkor jártam itt először, megnéztem, mit vettünk mi 2008-ban. Ez egy igen hülye helyzet volt kéremszépen, a házat két és fél évvel azelőtt vettük, akkor a lebonyolítósdit Kaktusz intézte, nem láttam még a dolgot, csak képeken. Micsoda zsákbamacska.

Szóval 2011. Emlékszem, tél volt, kicsi csőrikének egy cuki fehér bojtos sapkája volt, a gyerek sapkában (is) roppant dekoratív volt. Elfogult vagy nem elfogult anyás öntudattal igazolom, a későbbi csőrikékre szintúgy igaz volt, minden sapka jól állt nekik, de ekkor még csak egy volt meg a háromból, kemény másfél éves, a legokosabb baba, akit láttam és már a babakocsiban sem mertem becézni, pedig gyönyörű baba volt. Naszóval, felvittük a csemetét a csigalépcsőre és kinéztünk hátul a szomszéd felé. Más volt még az nagyon, az a kikukucska! Először is a felső szint egy befejezetlen terasz volt, a naplementés oldal teljességében látszott, gyönyörű volt: látszott a Szent Ferenc templom tornya is, előtte a gazdaságok... az egésznek volt egy olyan fílingje, mintha megállt volna az idő, a telepes történelem népi vallásossága szortyogott a sárból, felette a szalmabálák, az egész egy nyugtató, alkotásra indító érzést adott, ad absurdum. Mi akkor még Stájriában éltünk családilag, szóval bácskai telepítések Bécsből, rittyentett történelem az ezeréves maszlag helyett, mittudomén. Jólesett, hogy csak elnézek a torony irányába, nincs arrafelé ember, nem is akar tőlem senki semmit, nekem ez szimpatikus. Kicsi csőrike szintén elnézett velem együtt, láttam rajta, igen egy húron pendülünk mi ketten.

Egy renoválós 2012 nyár, Kaktusszal félig-meddig itt laktunk, kb. másfél hónapon át néztük, miket csinálnak a mesterek, kicsi csőrike ezalatt a mamiéknál nyaralt NLM másik felében.

Aztán 2013-ban, már két csőrikével és egy teherautónyi cuccal ideköltöztünk: a lehetőségek országába! Nem kell csodálkozni, mert mi mindig is így éltünk: Ad absurdum! A nagyobbik csőrike remekül elvolt a hulladékokban, haragudott is, mikor lebontottuk az elődünk pajtáit, a góréját meg minden rémes épületet, amit nézni is rossz volt, nemhogy megtartani, márvánnyal vagy anélkül. A befejezetlen terasz helyett lépcsőház lett, tetőt kapott, a kilátás sajnos elment a fenébe, mert a nyugati falra a szomszéd miatt, aki ott kapál, csucsu ablak, a délire pedig az egyik libilábi épületből mentettük át az ablakokat (rohadtul rondák voltak azok, de éppen elfogyott a pénz, Pech ghabt). 

2016-ban megszületett a harmadik csőrike, ad absurdum még mindig a lehetőségek országában éltük ezt meg, az ösztöndíjaimból építkeztünk, renováltunk, több-kevesebb sikerrel; 2020-ban megkaptam az állampolgárságot, a kovid vad időszakát hét hétig egy kicsi paradicsomba zárva vészeltük át, nem sokat foglalkoztunk mi a kinti világgal, mind mezítláb jártunk a kertben, nem is voltak betegek a csőrikéim, úgy csodálkoztam pedig, egy évig még egy takonykórt se kaptak, amit az óvodában-iskolában szokás felszedni. Egy-két kovid azért belegyintett hozzánk, valamivel később, de ezek már az enyhébb verziók voltak. A lehetőségek országában eközben lassan kezdtek csattogni az agyarak, s hiába volt minden igyekezet, egyre jobban kezdett látszani a felhizlalt diktatúra kövér segge, minden nadrág szűknek bizonyult, gusztustalanul feszült A Dög idomain. A hosszú tehervonatok Jugovich történeteit juttatták eszembe, tudjátok ugye, az egyik vagonban ott lapul az összes cucc, a konvoj valódi értelme, s én a lehetőségek országában rájöttem, hogy csak nem tudom elhessegtetni a gondolatot. Ha teregetek az új teraszról, mind ezt látom az északi oldalon, ahajt a nádason túl megy a drog útja, tiszamenti sallárom.

Tizenöt évig koptatta Kaktusz a nadrágokat az orgonapadon, hogy legyen belőle katedrás professzor - a lehetőségek országában, persze. Aztán leesett az újvidéki előtető, az agyaras dögök és maffiózók országában pedig egyszercsak megszólaltak az emberek!! Kész, nem hallgatnak már többet! ekkortól kezdve az egyetemisták, tanárjaikkal együtt bekerültek a persona non grata-gettóba. Ez is a lehetőségek országa!!! (csak kérdés, hogy kinek?!) A gettósításból valahogy kimászva, a professzorok farkukat behúzva hónapok után visszatérnek a sohamárnemrendes kerékvágásba. Legalábbis ez az egyik terv.

Mindeközben Legnagyobb csőrike 16 és fél éves lett. Nagyobb fél fejjel nálam (na ez nem nehéz), két mérettel nagyobb ruhát és három mérettel nagyobb cipőt hord. De az a tekintet még mindig megvan neki, amit tizenannyi éve, másfél éves korában láttam rajta, ahogy együtt néztünk a templom tornya irányába a naplementébe. Ez a gyerek itt érzi magát otthon. (Na persze, meglehet, hogy lesz neki más otthona is, ki tudja, hány és hol? elvégre már a 21. század első negyedét is kipipálhatjuk. A most az most van.)

Ez a gyerek a jelenben él és nem viccel. Nem várja meg, hogy a jövőjét a nagy agyarak elkezdjék rágni, miközben hozzá dörgölőznek: berúgja hamar azoknak a pofáját, akik őt így környékezik, már most. Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha csomagolna, hogy máshová költözzön. Tehát ma elmentünk együtt, aláírtuk az egyetemisták által Nagy Lapos Mezővárosba hozott kérelmet az előhozott helyhatósági választásokhoz - hát pehehersze, hogy ezt igyekezett gondosan titokban tartani a hivatalos seggnyaló média.... mondom én, manapság hülyének nézni az embereket, hogy ekkora faluban nem kerülné meg a dolog a hírét! :-D :-D :-D

A lehetőségek országa. Hátha, tényleg! ad absurdum.

 

2025. december 2., kedd

Macika-hobbi

Megérkezett a december és úgy döntöttem, hogy a sok strapát, nyomulást, szereplést és minden megfelelni akarást szépen összegöngyölítem egy cumókába és benyomom a sarokba.

A november olyan rettenetes erőpróba volt, hogy most csak arra tudok gondolni, minden maradék időmet alvással töltöm, hadd regenerálódjak ebből, mint egy macika. Ez lesz a hobbi, sőt, olyan hobbi lesz, hogy máshonnét is le fogok faragni, csak hogy a hobbimnak éljek.

Ha kijöttem a barlangból, újra kell terveznem az életemet. Röviden s velősen: 

  • a kutatási projekt nem ment át a második szűrőn
  • StF-ban a munkahelyem egy sátáni hajszálon lóg (azt pedig soha nem tudni, mennyire erős, ugye), ha elszakad, jó lenne valami másik kúglitrutyis állás, ezt kéne még időben kibokszolni
  • a másik országban levő munkahelyemen éppen most huppant be a kutatócsapatunk az első konfliktusba a vezetőséggel.

De addig is, az elmúlt időszak egyik legkényelmesebb ágya, egy igazán szürke nappallal kontrasztálva, mindegy hogy éjjel vagy nappal, ó igen, alvás, alvás! az ódát hozzája majd akkor írom meg, mikor a barlangból kibújtam. Gondolom, tavasszal vajmi.


 

2025. április 3., csütörtök

Passió, kellett nekem

Tudtam, éreztem hogy ez lesz belőle, ha írok egy új passiót. Pedig elméletileg ez is egy szimpla gyakorlati egyházzene, egy fércelési gyakorlat vagy valami hasonló: írunk egy olyan darabot, amit muszáj megírni, mert valami miatt éppen "nincs készleten" olyasmi, amit illető felosztású csapat illető helyen meg kellene, hogy szólaltasson. És levezényeljük megszüljük. Vagyis most már evangélista sincs és nem csak a turbákban, hanem mindenütt ott vagyok. Csakhogy ez egy olyan folyamat, ami vérre megy. A vérem csordul ki a passióért, meg kéne, hogy szólaljon... az én áldozatom, mindenkié. És akkor jó, ha érzed, hogy lassan csepeg a véred és majd holnap új erőt kapsz ebből az egészből. Nem könnyű, sőt. Ha temetésen kell énekelnem, addig kell tartani a gerendával a lelkemet, amíg műszakban vagyok, ezalatt csak a többiek sírhatnak, de nem én. Majd ha tojásokat írok, Jesus Christ Superstart hallgatok melléje, és elengedem magam.


 

A passiókkal kapcsolatban az én lelkem eleve komplikáltan viselkedik, imhol egy 16 évvel ezelőtti kép, Bach János passiója a színpadon: Csőrike balról a turbakórusban legelől szemétkedik (a rendező kedvence voltam), mellettem a szolgáló szerepében Ibolya (most Erfurtban él), jobbról Heródes szerepében Alekszej (piszok jó karmester volt, fene tudja, hol lehet most, remélem megúszta a sorozást). Ez még olyan régi kép, hogy valami muzeális mobillal készülhetett és nem igazán látszik, hogy az első csőrike már hetedik hónapja bennem lakik. Később vettem észre, hogy még Kaktusz is rákerült a képre, ül a kék ingében a közönségben, hű milyen vékony még a nyaka.

2024. április 22., hétfő

Magyar hangulat StF-ban

...csőrike-módra ;-)

Mindig is az a munkahely a szimpi, ahol azt csinálok amit akarok és úgy dolgozok, ahogy akarok. A kokárda inkább véletlenül alakult így, de a többi hozzátartozik a munkámhoz meg egyáltalán - még ha be is zártam a cégemet, de a bötűk és neumák a master dolgozatom témájából valók. Amúgy éppen a hátam mögött van a polcon, a többi tanszaki dolgozattal együtt.

Ha már olyan munkabuzi vagyok, akkor érezzem otthon magam, nem?


2023. október 14., szombat

Őszbe szökés

A szép nyár után beszökött a szép ősz, a Stájri Fővárosba is. Potyognak a gesztenyék, süt a nap, 26 fok (!) volt ma. Szóval kicsit bolond időjárás van, de nekem pont jó, ha már nem nyaraltam. A parkban van egy Covid19 szobor, a rozsdából ítélve nem most húzták fel, azaz jó rég nem voltam már a parkban. 

Tele van a város turistákkal. Lálá. Én persze dolgozom ezerrel, hanem nem lennék itt. Jelentem, túléltem a nyári melókat, minden héten másik országban voltam, időnként zutty haza, mosógép, aztán megint útnak. Múlt hétvégén lejárt a mammut konferenciánk, most már csak a mammut elszámolás van hátra. Hajrá. Közben havonta két konfi vagy mi a fene, valami határidők biztos, hogy vannak, de egyszerre csak eggyel foglalkozom, ami épp a körmömre akar égni, különben megkukulok. Holnapután online Varsóba megyek, tegnap még híre nem volt az előadásomnak. Vagyis a híre, az még csak valahogy, amit absztraktnak hívunk, de mostanra fabrikáltam majdnem 3 oldalt ehhez az egészhez. És egy háromnegyed-kész prezit. Ami nem rossz. 20-25 percet kapott mindenki beszélni, ez szerencsére nem sok. Két hét múlva elvileg mini szabadságra lógunk Kaktusszal, remélem nem szolgálati ügyeket kell intéznem azalatt. Vagyis iparkodom valahogy letudni a nagyját, hogy békén hagyjanak, miközben kúrálgatom a nyakamat, térdemet és a gyomromat. Ezekre most különösen vigyáznom kell, mert a strapa megbosszulja magát és talál rajtam egy gyenge láncszemet.

A kolostorba csak februárba megyek. Ó, az a drága kolostor... az kellene most nekem, nem a még hiányzó két oldal.

2023. július 19., szerda

Gyermek az időben

Van abban valami egészen irreális, ahogy még sehol se vagyok, aztán valahol megszületek, felnövök, kamaszként bulizok rá, lelkemben közel, de fizikailag mindig távoli elérhetetlen az egész. Aztán ahogy felnőttként elcipelem anyámat a koncertre - elvileg a világ másik végére, de ha már úgyis ott vagyunk - és ledöbbenek a félszázadnyi időtől, meg igazából ennek a zenének az időtlenségétől is...

És ami ezelőtt huszonöt évvel számomra szintén irreális lett volna: írok egy kommentet a fészre, a hivatalos IanGillanos oldalra, amit két nap múlva belájkol a tulajdonos. Nagy valószínűséggel maga az énekes. Non moriar, sed vivam! :-)

2022. november 8., kedd

Tökéletlen Csőrike-polgár

Rendes életem nem lesz nekem sohase. Mi is az a rendes élet?? haha. 

Alapjáratú felemmel kézzel-lábbal kapálózok ellene, sőt, ha szembejönne velem saját magam olyan formában, lehet hogy leköpném. De ha nem is, erős ingert érzek. És mégis, néha úgy hiányzik, én is olyan szeretnék lenni, mint anno izémizé a Mama utcájából.

Milyen erős a gyerekkori vágy, hogy de, én igenis olyan akarok lenni, mint X néni, megbecsült, tisztes polgár komformista, magának harácsoló, tévképzetben élő, önző és részvéttelen kutya aki olyan szép, rendezett helyen él, egész viselkedése, ruházata, stílusa olyan irigyelnivaló, jól szituált, felnéznek rá az emberek, szóval A POLGÁR akarok lenni! Ha nagy leszek. Vagy mégse?...

Basszameg, naponta filózok azon, hogy lehetne kevesebb hulladékkal szántani a szerencsétlen földünk hátát. Úgyhogy, amilyen radikális barom vagyok, inkább a házamban deponálom azt, amit nem tudok újrahasznosítani és szétválogatni. Mialatt a használati dolgaim a házban hajléktalankodnak a földön szanaszét, kiszorítva a vízszintest a vízszintesből, a hulladék előkelő helyen várja a sorsát. Naponta eszembejut, hogy de irigylem én azokat a kórusomból, akik otthon rendezett házban élnek. Mert rend van a fejükben is. Én csak égek, égek, mint egy bennfelejtett villanykörte, míg ki nem purcanok. Évente többször kukába kerülök, mert ilyen áramingadozással nehezen lehet egyszerre mozogni és működni huzamosabb ideig. Az éltet, ahogy pl. a rendes házú kórustag megrázza a vállam fellépés után, hogy annyira köszöni nekem az élményt!... Én meg ott vigyorgok, mint egy fakutya, és megszűnik az idő. De eközben itthon szemétdombon élünk és naponta teszünk hozzá. A kukás élményhez, basszus. 

A szavazó reklámfüzetet viszont gondolkodás nélkül kidobtam a közösbe. Temteccik a manipulálás nekem, bocsi. Hétfőn viszi a kukásautó, francba veletek. Ezt a nyugalmat. Legalább ezt jól megcsináltam! :-D

2022. június 9., csütörtök

Kukucska a komposztból

A projektek kicsit módosultak, én pedig igyekszem tartani azt a szintet, amit inkább lefelé kellene tolni. Nem a koleszterinre és effélékre, hanem inkább az idegkimerülés alsó szintjére gondoltam.

Igazából júniustól gondoltam lepakolni egy adagot az építődarum talpából, de áldom az eszemet, hogy mégiscsak:

  • május közepe óta nem tartok egyelőre több énekórát itthon
  • nem viszek kórust Kolozsvárra, kihagyom a próbákkal járó szükségtelen stresszeket a nagy büdös "vajon"-ért
  • egyelőre nem megyek sehová kimenősbe, mert a Módzsóban is csak végigbőgtem a Hobó-koncertet, és még sörösüveg se volt a kezemben, másik Mo, félek tőled, pedagógusok alatt fa elvágva, háború s diktatúra és mármegint, tádámm
  • nem játszok egyelőre misét (ez a kettő helyettesítés is csak elvette az időmet és erőmet egyébtől, ráadásul a koncentráció-kiesésem miatt bődületes lebőgés volt mind2, brrr)
  • elvállaltam a belgrádi koncertet egy színvonalas fesztiválon, ez a koncertsiker adott némi erőt
  • egy részét megmunkáltam a kurva 12 szekérnyi termőföldnek, egyedül, gép nélkül - hát, ma elnéztem csendben a gimis kajakozó diákomat, néé, nekem is ugyanolyan dudorok vannak a karom hosszán (kérdés, vajon ő mit gondolhatott, mikor az enyémeket meglátta?... hhhö)
  • persze van, hogy nyafogok, de naponta 2x felnyomom a bicajt az emelkedőn a napi földtúrásom mellé. Na valószínű ettől van, hogy fizikailag fittnek érzem magam a lelki és mentális fáradtság mellé

Kell ide egy Rézi és egy Afréd, mint az apácáknál anno. Egyszerűen nem tudom élni az életemet úgy, ahogyan szeretném, a maradék erőm belefolyik ebbe a komposztba. Szétszórt vagyok nagyon, és egy fasza família és a q háztartás is csak rátesz egy lapáttal a napi diszkomfortomra. Ráadásul nem tudok leköszönni sehová, mert anyósomék éppen kezdenek még hülyébben viselkedni, mint eddig, én pedig nem akarom rájuk sózni hosszabb időre a gyerekeimet.

Csak járjon már le ez a tanév. Majd csak kialszom magam egyszer és utána kidobom a háznak legalább a felét. Hogy felszusszanjak végre.

2022. február 4., péntek

Lakatlan sziget

Mivel az igazgató elküldött kötelező betegszabadságra, nem szabad órákat tartanom, onlány se. A gimiben most már történelemtanár sincs, kiesett még a héten mindkettő, a magyar és a szerb tagozatos. Továbbá kiesett öt vagy hat másik, ilyen meg olyan szakos tanár. Meg én. Elvesztettem kicsit a fonalat, lényeg, hogy már helyettesítés sincs, a diákok lötyögnek az iskolában, már aki nem kovidos otthon. Biztosan jobb a semmilyen óra, mint az onlány, de kérem szépen, ad absurdum, nem más ez, ergo fejem verem a falba.

Úgyhogy feltöltöttem a Classroomba - az egyetlen olyan helyre, ahol nem tudnak utánam kémkedni, se más tanár, se az igazgató, se kutykurutty bárki - egy igen sajátos hangú bejegyzést, Puttony a lakatlan szigetre címmel, és belinkeltem azt a 10 zenét, amit magammal vinnék a lakatlan szigetre. A puttonyomban. És megosztottam a diákokkal az elszigeteltségemben, amiben jelenleg vagyok. Akinek szeme van, lássa meg, akinek füle van, hallja meg. Ha igen, jó, s ha nem, akkor is elküldtem, kiírtam magamból - igaz emiatt nem lett ebéd, de leszarom most már. Ha ilyen mértékben elmaradt mindennemű ismerkedésem az elmúlt két hét káosza folytán, akkor tessék egy darab belőlem, levetek itt egy-két hagymahéjat. Nincs sérülékenység, nincs ismerkedés. Nem sok, de néha kell egy kis kockázat, húzdmeg-ereszdmeg alapon. Hátha majd eszükbe jut egyszer, még ha nem is reagálnak rá most semmit.

Kicsit olyan érzés volt, mint blogot írni. Basszuskulcs, mennyit változnak a kommunikációs csatornák. Mint a gyerek az időben. Vagymi.

Itt a zeneputtonykám tartalma:

https://www.youtube.com/watch?v=K8R7zjJMIfU

https://www.youtube.com/watch?v=PfAWReBmxEs 

https://www.youtube.com/watch?v=iv8GW1GaoIc

https://www.youtube.com/watch?v=h1OVxDGLiNM 

https://www.youtube.com/watch?v=Z454yP-XkwU

https://www.youtube.com/watch?v=hi_-6R4OxEo 

https://www.youtube.com/watch?v=rOPOob7AQvA

https://www.youtube.com/watch?v=V6Dfo4zDduI

https://www.youtube.com/watch?v=2RGJs-ZEmjg 

https://www.youtube.com/watch?v=V0RbKtVw7NM

 


2022. január 1., szombat

Újévi duma, szilveszteri kabaré helyett

Nem fogok összegzést meg ilyen izéket tartani - szintézisekben soha nem voltam elég jó, vagy nem jött még el az ideje ergo még nem vagyok elég öreg hozzá, vagy startból deficit nálam ez a fejezet s hogy nem is lesz egyhamar.

Ezért inkább csak előre nézek, jelenből kiindulva, impulzus jobbra és balra, hol kifejtve kicsit, hol semmit, mittudomén. Olyan jó, hogy a blogomon szabad nekem összefüggéstelennek, kaotikusnak, lustának vagy buzgómócsingnak és egy csomó más beazonosíthatatlannak is lennem, hogy egyenként, hol mind egyszerre, s hogy ez milyen jólesik, azt nem tudom elmondani!...

Tényállás: buggyantott baratinám az éjjel kimulatta magát s emiatt nem tudott ma reggel jönni kávézni. Pedig én meg is terítettem, abrosszal. Persze, jólesett volna vele dumálni, élőben nyomni valakivel (Kaktusz a másik házban alszik, legalább délig, átlagosan, dehogy januárelsejéncsak! csőrikéket elexpediáltam anyósomékhoz, most nagyon elegem lett minden gyerekemből, pár napig jó lesz nélkülük lenni), szóval neki is 600 km vezetés után három gyereket lepattintani, egyedül neveli őket egy másik országban, na. Teljesen logikus hogy kirúgott a hámból, mi tagadás, én se tennék másképp az adott  helyzetben. Bár én nem akafrtam mulatni tegnap igazán, az emberek másik része igen, úgyhogy búék, búék!

Hát, marad a napsütéses reggelem és a virtuális valóság, a párizsi kávézó hangulatának a rádijója.

A Mama dominós abrosza mellől kidudorodnak a terveim is, már meguntam visszanyomogatni őket, kifelé-kifelé. Na, most van itt az ideje, lehet nyugodtan röhögni!... (anno a szilveszteri kabaré a színházban, most utolért egyfajta nosztalgia, pedig fene akarja vissza a megnyomorított nyolcvanas éveket, főleg oda lecseppentve, ahol felnőttem! de a röhögés mintha feledtetni tudta volna egy időre az egész szart, amiben voltunk)

1. Nagyon utálom a koszt és a rendetlenséget itt a házban, és ezért vaskézzel, exkavátor módjára el fogok időnként indulni, a napi kötelező házimunkán kívül, amit így is, úgyis muszáj megcsinálni. Majd sikoltva menekül előlem mindenki, háhá...

2. Vettem egy szerb első füzetemet. Ma elkezdem írogatni a sorokat, minden nap egy adagot. Adatok majd magamnak szépírásból jegyet, legnagyobb Csőrike lesz az ucsiteljica. Akarok peticát, sokat!

3. Ha egy kicsit felszárad a sár, felszámolom a zöldségeskertem egyharmadát. Marad a hagyma, a spenóterdőm tavasszal magától kinő, meg persze a fűszernövényeim, azokat nem hagyom. Adieu, vita rustica! Miközben jobbra és balra anyázok ásás közben, merthogy én, kérem szépen, értelmiségi vagyok! :-D

Na, lehet még eszembe jut valami, most ezeket rágogatom magamban. Lesz majd nemulass, hejj! (Legalábbis ma reggel még így néz ki)


2021. november 12., péntek

Láb-galéria

 Az mondja az Úr, az ég trónusán ülök, lábaim alatt a föld, világos? (vagy valami ilyesmi):

Lakatok és lábak, párban és magányban (csendélet a hídon):
Ruculábak (párosan szép az élet):
Társaság a magányos lakatoknak: lábak és fejek :-)


2021. június 3., csütörtök

Hebdomada ista...

El vagyok én maradva a bejegyzéseimmel, mint a stabilan késő borravaló.... igazából egy napja már itthon "csücsülök", ááá, Kaktusz, háztartás, gyerekek.... viszonylag okés állapotok vártak, bár a lassan szivárgó dögszag hosszantartó erjedési folyamatokról árulkodott, mikor az ajtófélfához támaszkodva lecibáltam a cipőmet. Este nem is nézelődtem sokat, belőttem egy oblátapálinkát, egy hazai sört, aztán uccu aludni mentem.

Persze tegnap reggel és egész délelőtt azt próbáltam menteni, ami még menthető, a bebüdösödött áztatnivaló ruhát egész szépen sikerült kicúgolnom és mosnom a további használat erejéig, eldugult tusoló, kagyló kipucolva, mosogató és környéke, tűzhely dettó, és még főztem is a két mosógépnyi ruha mellé. Azaz mindenféle intellektuális munkának káncs vót a tegnap, ma reggel bepirkáltam az obláta hírlevélbe azt, amit kértek tőlem, és valamikor még el kell intéznem két absztraktot és egy előadást is egészben, ezt mind a köv. 2 hétben. Hát, Cruellát tegnapról fájó szívvel lemondtam, mert azért ő már sehogyse fért bele ebbe az összepréselt programba.

A kertben közben kihajtott a brokkoli, úgy értem, kivirágzott, úgyhogy szép, csakhát enni már nem lehet, valamikor lett 2 db. cukkini (egy hete még virág se vót rajta, ember!), a csihány másfél méteres és tetves, az a szúrós tövises szar meg, amit ma ki fogok ásni mindenhonnét, de igencsak ám, comközépig ér. Van négy hüvely borsó. Rukkola, nagy levelekkel! És egy spenóterdő :-)

Én meg bepottyantok egy csomó képet, ha már ezt is össze kell préselni, mert hát na. Jobb már nem leszek, hiába, reménykedni persze azért lehet.

Hát akkor egy gyönyörű nagy bikkfa a schwanbergi erdőben:

Azaz... a tövében jól látszik, hogy ez egy urnatemető, bikkfa éppen nyolcszemélyes. És itt egy sír, éppen most hantoltuk el pénteken az obláta hamvait. Én igaz, hogy nem ismertem, de gondoltam, sírásónak éppen elég praxisra tettem szert itthon ebben a kertben. És tényleg, én is ástam egy jó adagot, sőt, ügyesebben es, mint a többi. A virágkupac, na az a sírdomb. Dombocska inkább:
Ez valami naplementés izéke az ablakomból, ez egy muszájbetenni.
Ez már tarisznyásék temploma Stf-ban, a rácsos ajtót de sokszor döngettük, mikor el voltunk késve! hát persze, ez a kórusfeljáró, ahol anno miséket nyomtam én is az orgonán. Meg Kaktusz is. Nosztalgia!...
Ez a Murán a központi híd, a szétvágott aortamardványok úgy rácsimpaszkodnak az ember agyára, hogy ha már egyszer látta, ki nem megy a fejéből ez az izé. Vagyis a Kunsthaus.
Itt már csapom a szamarat a hat éve nem látott gráci pótanyámtól a másik dilinyós szlovén ismerősömhöz, aki éppen Magyarországon alkik, hát ezen a fordításon Szentgotthárd határában kicsit fennakadok. Ööö:
Na de múltkor (10 éve?...) vagy túl részeg voltam, vagy más vezetett vagy mittudomén, de alig tudtam felcepekedni ide az Isten háta mögötti felsőszölnöki köves hegyi úton. Persze, amikor ezt meglátom, már tudom, hogy jó helyen járok, komaasszonynál már csak a koma buggyantabb, most már biztosan nem tévedtem el, mert aszongya az erdőben: Ordo St. Wigberti. Bingó!

A konyhába lépcsőn kell felfelé menni. Aztán erre lépsz (két lábbal, persze, mint a török budiban):
Kománé a konyhában vár (nem, neki tényleg nincs semmilyen vasorra nincs, ez egyszerűen egy ilyen ház):
Itt esszük meg a ebédet. Finom házi mindenféle-levest, és szilvakotyós túrósgombócot!
Visszafele már "mertem" fényképezni, igaz, csak naagyon rövidkét (meg is láccik):

Aztán vendégszobába érkeztem nővéremékhez, esős és bedugult autópálya meg minden izé, és persze egy nagyon finom vacsora után:

...ahol a falon két öregasszony mulatott a képeken, mint két dilinyósan kedves kölyök, és Mosómedve őrizte az álmom:

Aztán másnap rohangásztam a fővárosban egyet, utána huss vissza, spuri haza.

Háát, ennek a ciklonnak kicsit le kell csökkenteni a sebességét, de amúgy sok jó is volt az egészben, most egy ideig fel vagyok töltődve. Huhhh!



2021. május 27., csütörtök

Ció, még 2,5 nap


Még Stájriában, de már útban a frankiai szőlődűlők irányába...

Ezt a képet tegnap lőttem a Rőtmalaccal való találka után. Örök egyetemista vagyok, egyszerűen mindig úgy megyek a tanszékre, mintha csak kiléptem volna Wurstsemmelért a sarokra. Két éve voltam itt utoljára.

2021. április 6., kedd

Apácanapló 1

A továbbiakban a bánáti sváb falvakban fejtettem ki a tevékenységemet. Hozzájuk kaptam küldetést, ezekhez a sohasem csüggedő, nagylelkű és vendéglátó emberekhez, akik mindig tiszta házzal és gazdagon terített asztallal fogadtak. 

A bánsági falvak festőisége?... hát, az nem hasonlít a frankiai, tiroli vagy feketeerdői falvakéhoz, de semennyire se. Teljesen más a fekvésük is, hiszen a bánsági falvak széles ívben mintegy körülölelik a szétterülő, termékeny tájat. Ők is részei annak, amitől ez a vidék erőteljesen délkeleti területi jellegét kapja. A táj: végtelen, felhőtlen ég, nyáron a világ kezdetétől a világ végéig sötétkéklik, - ahogy a falu végtelenségbe nyúló, hosszú főutcáján megáll az ember és egyszerre csak arra gondol, hová is vezethetne ez az út, ha nem egyenesen a mennyországba?... hiszen a föld és ég jól láthatóan összeérnek a végén. 

Az a vastag, fehér por, amelyik nyáron belepte a ruhánkat és az arcunkat! És a nedvesen ragacsos, vastag iszap, amelyik megnehezítette járásunkat, télen pedig térdig piszkította a lábbelit és a ruhát... ez tulajdonképpen csak ugyanaz a föld volt, amelyik évente bő termést hozott, búzát, kukoricát, bort; és a föld, amelyik az állatokat hízlalta: marhát, disznót; a föld, amelyik a házak oldaláig terjedt, ahol az emberek, azaz mi, a borát ittuk és ettük a kenyerét. Valahogyan ugyanez a föld termelte ki magából az ő embereit is, továbbadva a saját jóságát, adakozását, beteljesülését, örömlelését a betakarított terményben.

(Hildegardis nővér után szabadon és nyersen, a kiemelést pedig megengedtem magamnak :-) )

2021. január 20., szerda

Ingabinga reputációjáról, avagy mit tesz egytucat év

Állítom össze az agyamban - és persze előtte cetliken - életem első peer review-ét. Nincs zsoli, ismét hajnali műszak van, odaát a kolléga (a vadászkutya) is lenyomta az éjjeli műszakját, fél 11-től kb. négyig ugat nonstop minden őzet és nyulat a nádasban, tehát tiszta a terep.

Szóval. A szóban forgó publikáció kapcsán mondanám az egyik cetlimen, hogy Ti. Kollegin, jó lenne ide betenni a hivatkozást Ingabinga diszijéből, hiszen ő azt a kéziratot vizsgálta ebből meg ebből a szempontból... és kiszedem azt a dög nagy diszit (ezer oldalt elrúgja, én meg balfék, anno külön lapokra nyomtattam, majdnem leszakadt a vállam az első kötettől, valami 700 oldal, végül keménykötésbe került, naná hogy a legfelső polcra, 'szen évek óta ott kukul)..... öööö.... hát nézem én az illető fejezetnél, és akkor esik le, basszus, ez a munka 2009-es, Ingabinga alig harmincéves, ígéretes jövő előtt áll, én éppen akkor szültem az első gyermekemet, és éppen mennyire felnézek rá (és ő is rám, és sehogy sem értem, kurvaélet, pedig többször megrágom magamban a dolgot).

Nédda. A diszijéből pontosan az a kapocs hiányzik: a két LO! amit majd évekkel később beépítettem a diszimbe. A kapocs, amit végül én elemeztem ki, bár az A-Gu 756 az ő Liber Ordinariusa volt. Ő mostanra már tényleg kemény agy és fantasztikusan ível a gregó kasztban felfelé, bár a zsebe neki is inkább üres, mint tele. De azért még fog kapni német nyugdíjat.

Summa: Kocsmába kéne mennem. Már ha lenne!!!...

Zsákbamacska felsőszinten

Ó, azok a drága szép idők, amikor StF kéziratrészlegén kukucskáltuk ultraibolya lámpával az LO-t, amiből aztán a diszi lett. Ott lehetett aztán tanulni, volt egy nagyseggű bagós könyvtárosnő, fantasztikus volt, vágta a kodikológiát, mint Szalai a szappant. 

Tessék, ezt kellene nekem most méltatni, hogy minden rendben van-e a pergamenkézirat restaurálásánál és főleg kodikológiai jellemzőinek leírásán. NEM, ez nem matematika. Ez, kérem szépen, a díszes 15. századi déltiroli graduálé fűzése (restaurálás után összevissza fűzték vissza): 

Lagen: (I–1)I (Vorsatzbl., 20. Jh.) + 1II + (IV–1)7 + 3.IV31 + (IV–1)38 + (IV–2)47(44) + (IV–1)55(51) + 3.IV79(74) + (IV–6)87(77) + IV95(85) + (IV–1)103(92) + 3.IV127(116) + (IV–2)135(122) + IV143(130) + (IV–8)151(130) + (IV–1)158(137) + (IV–3)167(142) + 2.IV183(158) + (IV+1)191(167) + IV199(175) + (IV–6)207(177) + IV215(185) + (IV–2)223(191) + 3.IV248(215) + (IV–1)255(222) + IV263(230) + (IV–3)271(235) + IV279(243) + (IV+1)287(252) + IV295(260) + (IV+1)303(269) + IV311(277) + (IV+4)325(291).

Jelzem, a blogbejegyző olyan buta, hogy a zárójelek utáni felső indexeket mind normális méretű számoknak másolta át. Háát.... maradjunk annyiban, hogy az onlány hegedűóra a gyerekemnek kutyafasza ehhez képest. Látatlanban, hogy a fűzött könyv mellettem lenne! A nagyseggű bajor baratina nélkül... EZT!!!....

2020. december 28., hétfő

Nosztalgia a nádasból

Nem igazán tudom kibogozni az összefüggéseket, hogy éppen mikor és mitől, de időnként csak úgy a semmiből előjön egy-egy kép, emberek, akikkel már évek óta nem találkoztam, sőt, jó eséllyel nem is fogok, és mégis eszembe jutnak és nekem ez jól esik. Kicsit szomorkás, néha bosszant benne valami és mégis jó így, ahogy van, és örvendek, hogy ezzel együtt is eszembe jutnak.

Ma például kaptam egy mailt egy olyan emberkétől, akivel talán öt éve találkoztam utoljára, minimum. A házaspár egy csodálatos, óriási házban lakott a Söklin túli stájer faluban, ahol évekig kórusoztam (még mindig ott laknak), bent búbos csempekályha, a teraszajtón egyenesen az Almlandra és a kivilágított barokk templomtoronyra látni... a tetőtérben festőműhely, az egyik szobában zenestúdió, etc.-etc. Na vajon miért is lennének a barátaim, ha nem lennének kicsit meghúzatva?... Lényeg az, hogy eszembe jutott egy csomó minden és én bizony nem vagyok a közösségi megemlékezéseknek cseppet sem a híve, de rádöbbentem, basszus, milyen fontosak nekem, spéci Csőrikének, a személyes emlékeim. És hogy szabadon turkálhassak bennük, mint valami elfelejtett varrófiókban, és hogy senki ne szóljon bele, hogy most csiricsáré anyagdarabnak vagy fél aranyfülbevalónak örülök-e éppen, vagy minek? Az én fejemben is formálódnak a kapcsolataim, és ha éppen azt akarom, akkor az én játszóteremen babrálok és kész. Persze, állandóan hazudunk magunknak, hol kicsit, hol nagyot. De egy része a hazugságoknak igazsággá válik, beszövöm a rongyszőnyegbe s kész, akkor már csak tarka. Hejj, ehhez apám nem így viszonyult, beleszőtt ő élő kutyát-békát a holt anyagdarabbal együtt, aztán mi csak hüledeztünk, hogy mindegyiknek kitüremkedik a hasa az anyagból, úgy ficánkolnak. De na.

A mai reggelit ebben a nosztalgiázós hangulatban ettem meg, lágytojást, fűszeres sós pirítóst ettem a kávéhoz mint anno, a nagy péksütemények korát megelőző időben, amikor éppen csak megérkeztem StF-ba. Na persze, akkor török kávé még nem volt, most csaltam egyet, mert nem a kotyogóból töltöttem ki a kávét, hanem a dzsezvából (na és). 

És eszembe jutott csak úgy egy arc, sőt egy lakás, egy anyuka és két iskoláskorú fiú. Abban a házban én valamikor tizenöt-hat évvel takarítottam, bizony. Emlékszem, hogy anyuka egy alacsony, szemüveges, elvált csajszi volt, egy dolgozó nő, aki nem bírta a takarítást egymaga. Emlékszem a lakásra, valahol egy parkos részen volt, talán százéves épület lehet, sok lakással, de ezek a bérházak egyáltalán nem olyanok voltak, mint azok a tipikus városi kipufogógázas, lármás részben, ami talán kívülről jó, de belülről lakhatatlan. Szerintem az eggenbergi kastély körül épülhetett, inkább bécsi 1920-as stílusban, óriási platánfák meredeztek házak előtt, a nyugis sétány oldalába elbújt egy úri parkoló, mindenhol tisztaság, csend volt, na ilyenek. A csajszinak a konyháját és a fürdőjét soha nem tudtam elfelejteni, ahhoz egyszerűen túl érdekesnek találtam. Abban a konyhában szerintem minden reggel fel lehetett ébredni, a színek, formák és az anyagok valahogy úgy illeszkedtek egymáshoz, hogy nekem startból szimpi volt: kockák, kerekek, háromszögek, virágok (nagyok és  kicsik); fehér, piros, szürke, kék, zöld, sárga (de az alaplegós színekben!); fa, porcelán, műanyag, gumi, üveg. Ez volt a fürdőben is. Azonkívül mindig valami elsőosztályú underground zene mellett dolgoztam, rengeteg zenecucca volt, mindenhez elsőosztályú hangfalakat lehetett használni.

És basszus, nem emlékszem a csajszi nevére. Monika? Manuela? talán m-mel kezdődött a neve. Talán. Kicsit sajnálom, hogy nem tudom megkeresni már. Azt se tudom, StF-ban pontosan melyik házban lakott. Biztosan gőze nincs, hogy én innét a nádasból, egy másik országból éppen rá gondolok. De úgy elbeszélgetnék vele most egy kicsit abban a konyhában egy kávé mellett. Elmondanám, hogy ne lepődjön meg, nekem most éppen ő hiányzik ebből a reggelből.

2020. november 13., péntek

Lá-teeer-ne, lá-teeer-ne.....

Most már hét és fél éve lakunk ebben az országban, basszuskulcs, de a gyerekekből csak az idei, szőröstül-bőröstül felfordult év hozta ki azt, hogy márpedig nekik Laterne kell! 

Ez igazából full kakukktojás ebben a magyarkodó világban, 'szen egy német hagyományú Márton-napi lámpás felvonulás (Neeeem, nem kerítettünk lovon elöl haladó Márton-katonát, annyira azért nem hibbantunk meg ebben a szűk udvarban!) Egyszerűbb verzió vagy sem, de a három lámpicseket elő kellett készíteni. A két nagyobbik kapta a stájri barkács-lámpicsekeket, ezeket még a StF ovis laternefesztjéről spájzoltuk ide a rendetlenségbe (s hát nem jó lett valamire?!), a kicsinek meg kénytelen voltam magam barkácsolni egyet... jááj, s hogy még időben kész is legyen.

És mikor csináljuk, hát nem este kilenckor, hogy zengjen az egész utca?.... ezek a gazfickok még két szakaszt meg is tanultak kívülről az egyik énekből, a másikból is egyet, és ezt skandálták felváltva. Nem tudtam megállni, készítettem két rövid vidijót a teuton udvari támadásról! :-D

Ide viszont csak néhány elmosódott képecske kerül, ahogy a zöldhagymák közül indul a menet befelé (hátul jobboldalt a kis piros a legküssebbé, naná), 

a hangadó, persze (a középső, ki más),



 és a tánc.