Biztosan nem az idegkimerülés kerülget, énszerintem a családomésegyébállatfajták pokolian piszkálni kezdte a mindenkori emberi legfelsőbb tűrőértékemet. Vajmi.
Neurotikus palántáim tegnap, ahogy hazajöttek nagymamiéktól délután folyamán, na onnantól kezdve nem volt megállás, én asszem 3x bőgtem (csak egy pohár pálinkát ittam, igazából érdemesebb lett volna belehúzni az üvegbe), kiabálás, hiszti, bőgés csőrikéktől felváltva, hol ez, hol az.... brrr és brrr.
Az óraátállítás nekem a legkeményebb, mint egyházzenésznek, ha jár, ha nem jár ehhez munkahely, ez valahogy mindig így alakult. Vasárnap 6-kor kezdődött a zsoli úgy, hogy közben a kottát előtte be kellett szereznem, a darabot beénekelnem, mert a másik kotta nem jó s nehogy összekeverjem a kómában,... á. Szóval a régi öt óra startnak príma, ehhez felkelni a régi negyed öttel. Matutínum, laudes után már becsusszant 9-kor egy tercia is, a továbbiakat mellőztem, a vesperást fél 6-kor este kibuliztam magamnak, ez volt a vasárnap(om). Tehát amikor nagy nehezen lefeküdt a társaság (de... hogy!) új idő szerint vasárnap este 11-kor, akkor elkezdtem ültetni az előre beáztatott magokat a cserepekbe, hogy valahogyan lenyugodjak olyan szintre, hogy azért mégse álmodjak rémeket, vagyis nyugodtan el tudjak aludni, ilyesmi. Hát, ebből fél 2 lett. Mondanom se kell, hogy az alig 4 óra alvás kicsinykét betette mára az ajtót. Du. fél négykor eldőltem és fél hétig aludtam, mint egy zsák.
Mikor most félórája kezdődni látszott, hogy megismétlődik a tegnap esti görcs, benyitottam a darab vége felé a kápolnába és feldelegáltam Kaktuszt, lefektetni az ördögfiókákat.
Köszönöm, ma már több favágást nem kérek szépen a hátamra.



