Tegnap múzeumban jártam. Volt egy nagy terem, körbe-karikába rakva ásványokkal (AAkkora hegyikristályt láttam mint egy tévé!!!), a mennyezetröl mindenféle puttókák, indácskák meg babámfülék fityegtek mivel az volt A stukkóterem. A. Merthogy úgy hívják, a koncertplakáton is írta. A ketyeréken kívül volt benne még két csembaló, egy olasz és egy flamand. Az olasz egy manuálos volt, szépen szólt de rettenetesen nézett ki, kábé úgy mint valami faragott Mária-búcsús kegytárgy (asszem csak kívül volt megpreparálva, de nekem azért egy kicsit sok(k) volt). A flamand már okosabban nézett ki a két manuállal meg a sima zöld fedölappal, csak egy szerény aranyozott csík vonult végig rajta, és mondjuk neki is szép hangja volt csak valamivel halkabban szólt mint a másik. Na jó, MÁSKÉPP szólt, tudom hogy így kell mondani. Z. is játszott rajta (többek közt). Ugyebár Händel-év van, tehát az egész este erröl szólt (meg a mai is hasonlóan fog kinézni de arra már nem megyek). Eszembe jutott a Z. diplomavizsgájára kapott pólója, elöl: NO BAROCK, hátul I LOVE DURUFLÉ. Majdnem elröhögtem magam miközben elképzeltem hogy most nem a kék ingben játszik....
Na de ezek a kantátácskák! olyan rettenetes szövegük van hogy az ember inkább nem nézi a ponyonyomot. Csak azon gondolkoztam el, milyen jól lehet a semmiröl kantátát meg operát írni... egészen konszekvensen müvelte ezt a "caro sassone" is. Több órányi jó zene, semmi érdemleges cselekmény. Gondolom azért ellötyögtek valahogy a színpadon; volt nekik mindenféle aranyszínü és ezüstszínü flinc-flanc, bennük már közlekedni is megért valamit. Meg hát alul úgyis húzták (meg fújták) a zenészek, csak vót valami eksön. Hát nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése