Én nem tudom, hogy lehet egy nap leforgása alatt ennyi ellentétes érzés egy emberben, most épp bennem. Hajnalban kivittem a pesztonkát az állomásra, visszafele egyedül jöttem, s közben a DM-es kártyámmal levakarászott ablakokon szépen leolvadt a dér, én meg kifelé bambultam a vaksötétben, elvégre hazafelé vezetek, a kanyarok is jönnek már maguktól a megszokott sorrendben, hát nem jól van ez így?
Délután a - tegnapihoz képest elfogadhatóbb - mise után átkarikáztam a konziba, egy ottfelejtett telefony után, abban a csípős októberben amit otthon is ugyanígy szeretek, még ha ilyenkor újul is ki minden évben a reumám. A színek egyelőre még sehol (a fák egy része már ledobta a köpenyét, szorgos stájerek össze is kapkodták amit lehetett, a többinek meg ráfagyott a zöldje hogy szomorú zörgő legyen), de a levegő... az, amikor az ember összetalálkozik a városban a szeretőjével csak úgy, aztán lesz otthon forralt bor, jó meleg a csempekályha, serceg a lemezjátszó, leveszel egy könyvet a polcról ami nem a tied úgyhogy érdekes, és egyszerűen csak jó!
Be kellett mennem a belvárosba még, mielőtt hazajöttem volna. Bár ne tettem volna... mindenütt az a tömény osztrák hangulat, lassan Advent lesz, így is annyi a giccs hogy berekedne tőle a Mura, de hát mi lesz itt még pár hét múlva... Barokkocska házacska, erkélykéjén stájerruhás tömeg fogyasztja a nyolcadliter borocskákat és azt a hangulatot ami nem az enyém, giccsecske-berendezés-kirendezés minden belvárosi lokálban, nem, ez nem a Grimm testvérek meséje, ez most nem Erfurt hanem a gráci rémálom, nemszeretem, nemszeretem, brrr, krrr. Kvittek vagyunk mert ők se engem mert külföldi vagyok, auslender, na az is maradok. De mi a fenétől vagyok időnként ennyire itthon, máskor meg ennyire nem, ha én ezt tudnám, nem lenne ilyen nehéz a fejem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése