Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2020. április 15., szerda

Húsvét nyolcadának hete a házi kolostorban

Mialatt West Chesterben egyházzenész barátunk elképedve fogadja, hogy semmi meló, mivel előre felvették a nagycsütörtöki és a nagypénteki szertartásokat, Vilniusban egy szál gyertya előtt feleségestül számítógépre mered a másik, a szkólavezér haver, hiszen harmincahány éve, azaz alapításuk óta először fordul elő, hogy a székesegyházban nincs szkóla a Nagyhéten.
Mi pedig a nádasban, kemény karanténban egy pap nélküli luxusverziót nyomunk le, igaz, csekély 35-40 perc alatt a fenekére verünk a beazonosítatlan kategóriájú feltámadási szertartásnak, tekintettel a gyülekezet legifjabb tagjára, aki így is három párnából fabrikál magának csucsuágyikót s már az olvasmány alatt elszundikál. Ja, de ez olyan, amilyen, mégis egy öttagú gyülekezet, előénekessel, kántorral, orgonistával, kórussal és ministránsokkal! Eközben számos templomban már mióta szólóban misézik a pap, semmi asszisztencia, semmi zene, ez még a húsvéti vigíliát se befolyásolta...
Rőtmalac idén kemény böjt után egészen a babilóniai száműzetés koráig nyúlik vissza, mikoris azt nyilatkozza: "Kedves Csőrike, a történelem tanítása, hogy a gyülekezet túléléséhez nem feltétlenül szükséges egy pap jelenléte, azaz a miseáldozat, nos erről tanúskodik az összes idevágó szöveg." (és most egyenként szét is cincálta őket, tuti.) Ettől meg kifejezetten hízott egy adagot a májam:
"Látom, ti odahaza magas szinten művelitek a házi templomot. Ez... igencsak jól vagyon!"
Fáradt meló ennek az öttagú gyülekezetnek a napi karanténja, a napi kenyérsütés, a háziiskola meg mindenféle olyan tevékenység, ami szétdarabolja a nem erre az életmódra beedzett testemet és lelkemet. Végtére ez az egész igazából olyan, mint egy némiképp önfenntartó kolostor kápolnával, csak itt a meló és ima mellett egy család van bepréselve szerteszét cincáló tagjaival ebbe a házba, nem pedig bolyba tömörült felnőtt emberek, akikért nem kell egyenként ennyi felelősséget vállalni. Kezdem érteni, miért olyan fontosak a napi imaórák... ha nem lenne ez a kápolna, én már széthulltam volna darabjaimra, így legalább összetart valami ragasztó.






Nincsenek megjegyzések: