Pandémikusan yolll vagyok, ezt most már tudom, vagyis még szuszogok családostul.
Ma, azaz szombat reggel már fel tudom fogni ésszel is, hogy milyen nagy dolog kimozdulni a határ másik oldalára abban a tűfoknyi 30 km-es körzetben. Csütörtökön felavattam a vadiúj szerb útlevelemet: köptem és léptem, azaz kimozdultam. Persze mindent egy nap leforgása alatt intéztem, könyvtárt, rókonyságot, hiánypótló bevásárlást... és egész nap maszkban ülve szuszogtam, beszéltem (az első a nap közepére magától szépen bebüdösödött, de volt még egy tartalékom), aminek tegnapra meg is lett az eredménye. Valószínű beszippantottam valamit, amiből ki tudja, mennyi jut másnak a tüdejébe, aki egész nap maszkban ül... Ma már sokkal jobb, de tegnap reggel csak hörgőmóduszban tudtam beleszuszikálni a világba. Igencsak szerencsés vagyok, azt hiszem, hogy nem egy osztályteremben próbálok pofámbagyúrt ronggyal kommunikálni órákon keresztül, szóval a pandémiás leterheltségem egyáltalán nem olyan síri, mint ahogyan azt én gondoltam. Legalábbis fiziológiailag, a pszichikai része meg úgyse érdekelne senkit, hiszen mindenkinek buggyan ki a sajátja a feje búbján, ugyi.
Hejjj, tegnap gyanús madárhangokat kezdtem hallani, gyorsan elültettünk egy adag virághagymát és fűszernövényt az új készletből. Tavasz lesz itt nemsokára, ez errefelé gyorsan szokott menni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése