Az ember nem is tudja, hogy röhögjön vagy sírjon. Mintha csak egy D kategóriás film kellős közepébe csöppentünk volna. Először is a Helmut List Csarnok. A világ végén van, de azért szörrrnyen Ausztria: vadiúj épület, vagyis belül tiszta vakolatlan beton minden, a csarnok egész területén tilos a dohányzás, erre és még sok mindenre egy betonelemre kivetített retroprojektoros mittudomén figyelmeztet. Innét derül ki többek közt, hogy szünet is lesz. Hajjaj, szemtől szembe még egyszer ezzel a társasággal... valahogy nem az a rocker banda mint otthon szokott (volt) lenni. Na jó, tudom, öreg vagyok meg minden, de azért örömmel nyugtáztam hogy még negyvenesek és ötvenesek is voltak, mégse olyan elveszett a dolog. A legdurvább a nálamnál fiatalabb generáció. Szerintem kábé 12 évesektől felfelé lehetett számolni a közönséget, tizenöttől huszon-harmincig, a derágák órákat tölthettek a gardróbszekrény és a tükör előtt, a fodrászatot gondolom, már előtte útbaejtették. Ennyi időt, pénzt (mert azért drága cuccokba bújtak) és energiát fektetni bele abba, hogy ilyen szarul összetákolt gótikus varjak bújjanak ki a fészkekből, én aztán igyekeztem de párszor biza szemberöhögtünk Milicával egyet-kettőt. A tagok valahogy normálisabban néztek ki, na de minden viszonylagos: különböző In Extremo lemezek és turnék emblémái voltak a pólóikon, emellé sokféle csimbókokba sodort szakáll és bajusz köszöntgetett jobbra-balra, a frizuragyűjtemény is nagy változatosságot mutatott, de amikor bejött a zenekar, azt hittem, eldobom magam. Az aranymálna díjat az oldalt felborotvált hajú, tehát inkább punk-sérós dudás vitte, aki vasalt élű gyapjú (!!!) nadrágban, fehér ingben és selyemmellényben állt ki muzsikálni. De a tekerőlantos se volt semmi a kockás térdnadrágjában, térdig érő zokniban, ellenzős sapkában. Az egyszarvú - tehát főállásban énekes - nem komplikálta el nagyon az öltözködést, a fehér térdnadrág és színes térdzokni felé felkapta a régi fekete motorosdzsekit, koncert alatt meg úgy leesett a nikotinszintje szegénynek hogy muszáj volt rágyújtania. Néztem is, mikor indul be a tusoló, de aztán nem lett semmi. Még a biztonságiak se hurcolták ki a színpadról, nahát, oda a polgárpukkasztás. Különben ha valamit túl sokáig feszegetnek, a végén uncsi lesz, voálá.
A dobos és a két gitáros (ritmus és basszus) egy teljesen standard rockbanda tagjai is lehettek volna, kábé azt a szintet hozták is. Ja, elfelejtettem mondani, hogy heten muzsikáltak, és nem is rosszul! persze eltelik vagy tíz perc míg az ember komolyan is tudja venni az egészet, na már amennyire. A cirkusziskolán túl bizony nem elhanyagolandó, hogy a szintén felborotvált hajú hárfás (naná, hogy gótikus hárfa) mélyebb hangú Schalmei-on és modern fuvolán is játszott, a kedvenc dudásom meg Blockflötén és egy valószínű hogy spéci a számára gyártott, eredetit utánzó komplex későgótikus hangszeren ami oldalt olyan mint egy gamba, vannak bourdon húrjai, a hangszer teste mint a citeráé és egy vonóval nyiszigálta. Nem is rosszul! de az a látvány.... :-D És a tekerős mellesleg dudán és Schalmei-on is játszott, ez már csak természetes...
Nekem az egyszarvú akkor nőtt nagyot a szememben mikor már nem csak mandolinon cincegett a rekedt fazék mellé hanem elévette a szájharmonikáját és olyan rock'n'rollt húztak le ketten a gitárossal hogy felforrósodott a levegő. A végén meg volt egy új szám is, pont úgy szólt mint egy AC/DC Nummer, na az (is) marha jó volt. Előtte meg, nota bene: ugyan ki hallott latin szöveget ilyen zenei körítésben? höhö, én mindent értettem: aszongya, missus est Gabriel angelus, na kábé ez az introitusszöveg volt csak egy kicsit másképp. Azt tisztelem az Einhornban hogy nem foglalt állást semerre a kereszt állását illetően, hanem aszonta, ez mindenkinek a magánügye, ez a nóta meg erről szól és kész. Meg ráadásnak megkaptuk a Palästinaliedet, na az se mai németül van. Ekkora már elege lett a hős közönségnek a kényszercsücsülésből merthogy az unplugged koncert egy székekkel tele teremben lett megorganizálva, és kivonult mindenki a biztonsági övezetbe csápolni. Jee, jee!
Csak hát... az Ostblokk rockkultúrája után valahogy kakukktojásnak, egyfajta muzeális darabnak éreztem magamat. Egész este CSAK stájer szöveget hallottam a közönségből, egy olyan városban aminek ki tudja hány százaléka Ausländer inkluzíve moá és Milica. Ez valahogy összefügghet a jegy árával... és hogy a szünetben nem söröztünk mert drága volt, mind-mind azt igazolja hogy nem mi vagyunk a célozott közönség. Egy olyan városban ahol rengeteg a keleteurópai zenész, lásd a Jazz tanszakot aminek nagyrésze a volt Jugoszláviából jött, és úgy egyáltalán. Ezek a két óra muzsikálás után fix háromnegyedkor behúzták a firhangot mint ahogy elő volt írva... Hm. Otthon ha ráadás van, félórával is el lehet tolni a végét, lényeg hogy jó hangulat legyen. Elvégre nem volt előzenekar meg utánuk se jött senki mint valami fesztiválon. Szóval jöttem, láttam, hallottam, csápoltam, hazamentem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése