A mai nap csúcsa kétségkívül az volt, mikor két beteg gyereket szállítandó... trallala, tralla... pöfffh... nem gyúlt be a kocsi. Én egy optimista szerzet vagyok és ezért nem az jutott eszember elsőre, hogy az egyik nyörrögése miatt mennyit is aludtam volt az íccaka (bár délutánra járva már én is alvajáró voltam, nem más), vagy hogy fogunk most nyürrögés nélkül odaérni, stb-stb. Én ugye inkább azon lelkendeztem, milyen jó hogy:
1. éppen nem iskolába kell pontosan odaérni;
2. a babakocsis mikrócsőrike sarki kapszulájából még nem volt kihámozva és az autóba gyömöszölve, csak a közepső csőrike (burrogott is cefetül, hogy miért nem burrog az autó, mikkor ő milyen szépen burrog a szájával! Különben máma már nem is látszott rajta a betegség, én nem vagyok rosszmájú, de ENNYISZER kihúzni a dugót, hát aztán mindennek van határa, bezzeg akik tényleg betegen viselkednek, biztosan nem mennek így a szülő idegeire...)
3. a legnagyobb még nyugodtan csüccs egy jó ideig az iskolában.
A 3. egy jó nagy hiba volt, mint utólag kiderült, még szerencse hogy a szomszéd kislány szülei autóval mentek és sikerült őket felhívnom, hogy NEM, nem érünk oda, se én, se Kaktusz, aki ekkor már nagyban egy másik országból pöfögött errefelé, de még sehol se volt. A rendelőben éppen elszabadult a pokol, úgymond a sok más hasonszőrű eset mind csak kerülgettük egymást és a kórokozóinkat. Csekélyke negyedórával a telefonos időpontkérés után nem volt mára egy szem időpont se, és jó sokan megjártuk ezzel. Alighogy hazaértek a jeges kockák (vagyis mi), etetni kellett, aztán nagyobbakat etetni, beljebb tolni azt a rohadt autót a garázsba, valahogy meg is melegedtem de már nem emlékszem, mikor, és...
Most már én is elvonulok a fürdőszobába, ilyen tele napból nem kérek egy ideig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése