És akkor Isten megteremtette az embert, szabad akaratával együtt, és az ember megteremtette magának (vagy direkt Lucifernek?) a fészbúkot.
Idén lesz a húszéves érettségi találkozónk. Mivel már nem történnek olyan ritmusban a hírek, mint anyámék idejében - tulajdonképpen kábé ugyanannyi dolog történt mással és korábban is, mint most velünk, de megvolt a pofája a tálalásnak, sőt, voltak olyanok akikről legalább tíz évig semmi hír nem kerengett, s akkor ott volt az érettségi találkozó, naháááát.... hogy veled mik történtek!...
- szóval most igenis azonnal kell tudni, és mindent, és naná, lehet is, és akkor az a kérdés, akarom-e tudni már most az egészet, vagy nem? Meddig van az én szabad akaratom, és hol kezdődik a manipulálásom?... Nincs is olyan nagy tétje ennek az egész pütypürütty találkozónak, mikor már fészbúkon látszik: ez hogy elhízott, az hogy megkopaszodott, emez mennyi gyereket csinált.
Van egy zárt csoportunk, és ó, jaj, nekem összesen hat ismerősöm van (mert többet nem akartam), de másnak ugye számtalan sok, és akkor történik az, hogy az ember ráklikkel egy névre vagy egy képre, és önkéntelenül találkozik egy teljesen mással is az iskolából, legalábbis szembenéz valamelyik fényképén, és akkor leesik a pofája.
Ez lett velem is, mikor megláttam, mivé lett a hajdan (vagy vajon még most is?!) bálványozott tanár, aki mellesleg minket nem tanított, csak a képzőművészeket, de aki abban az iskolában megfordult, az mind vitt magának haza egy darabkát belőle. Az üzenet anno nyilvánvaló volt: Merjed csinálni azt, amiben jó vagy! Naés, hogy milyen eszközzel? Szarjál rá! és az emberek mertek. Egyik volt diákja másképp is mert: hozzá menni feleségül és szülni neki egy új fészekalját.
Szóval. Még a kilencvenes évek elején volt a Szent Anna tónál egy fantasztikus dolog, egy performance tábor. A kényszerű szocreál böjtből egyenesen robbantotta az utat a formabontás és a merni akaró, vad kifejezésformák felé az a néhány emberből álló csapat, amelyikből az egyik már valamikor az évtized közepén meghalt, a másik meg ugye ez a figura, akiről még véletlenül se gondoltam volna, hogy 20 év után erre veszi az irányt: magyarkodás-székelykedés, vitézkedősen (!!!), református templom udvarában pózolva, látható, hogy komolyan veszi. Inkább számítottam volna egy hatalmas anarchiára, de nem ilyen formába és kirakatba gyömöszölve. Ez bizony fájt.
Tudnivaló, hogy a fészbúk az egyik legtorzabb tükör, ami csak létezik - talán én voltam annyira vak, hogy nem láttam meg akkor azt a valamit?! de akkor is, van ami ordít, annyira nyilvánvaló.
Aggasztó, hogy egy képzőművésznek hogy lehet ennyi esze. Vagy egyáltalán, egy művésznek? Mintha csak egy cserkészőrsben állna vitézbe, a többiek közül pedig senki nem látja, mekkora ökörség ez az egész. Messzire esett az az alma AnnART-tól Horthy Miklósig; a kolléga eddigre forog a sírjában.
Akkor előrelátható forgatókönyv szerint én is egy idő után annyira legagyisodok, hogy tapsikolva billegek majd annak, aki hülyét fog belőlem csinálni?.... BRRR.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése