Az idei év egyik nagy húzása, ahogyan felborul a normális idő, úszunk az árral szemben, pedig én pl. még rendesen se tudok úszni, soha nem tanultam meg. Sajnos elég sok szempontból oda az idő, és majdnem mindenki megszívja, bár ennek - ördögi kör: időhiány miatt is - elég nehéz lenne megbízható forrásokra alapozva utánanézni.
Az ALAP! A jó váz! Minden épületemet rázza a földrengés, feszt újra kell rakni az alapokat, ami aztán nem tart sokáig. A fejemben sok libilábi épület áll, mindig így volt ez, de valahogy mindig kihúztam, hogy nem romlottak össze, aztán elkezdtem valami újat, hát kb. így. Ó, az luxus, hogy rinyáljunk, arra nincs idő, na még pont arra kéne!...
A túlélési stratégia egyik kellemetlen pontja, ahogy az ember feláll a szarból, leporolja magát, mosolyog és továbbmegy. Márpedig mosolyogni kell, mert hanem senkinek nem lesz ereje felállni, továbbmenni, és még a másikat is cipelni. És mosolyogni, de nem a belsőddel ellenkezve, nem, mert a visszafojtott rossz többszörösen megtérül, mondanom se kell, rossz móduszba ragadva. El kell hinni, hogy az, ami most van, mosolyt ad, neked is, másnak is, tankolni azt az energiát, nem pluszban agyalni, slussz.
Én se gondoltam volna, hogy éppen decemberben megyek kutatni a mindenfelé szétszórt százéves kántori állományt, sőt, a négyhavi munkát egy hónapba kell belesűrítenem. Épeszű ember ilyent nem csinál, ugye. Mindenkor vannak idealisztikus gondolataim, hogy milyen a kutatás, de a pofáraesés valahogy nincs benne, sem a már kezdet kezdetén látszó, izé, szúrópróba egy kutatás színű cukorkáspapírban, izé, ezzel vajon mi lesz, szóval itt aztán időhiány van, de igencsak ám.
Első nap kinyuvasztottam két fényképezőgép-akkut, nyomtam a gombot, mint süket a budiajtót. És itt úri dolgom volt, fondok voltak, bedobozolva, és még egy vaskályha is volt (amelyik egyszerre csak kihűlt és elfelejtettem szólni, úgy bele voltam merülve a dologba). De hétfőn egy olyan helyre megyek, ahol duvasztva egy szekrénybe egy köbméternyi kotta, jó eséllyel már az első óra alatt kockává fagyok, vagyis kötelezően tundrafelszerelésben indulok, lesz forró tea is a termoszban, talán nem árt felírni a fagyosszentek-könyörgést egy cetlire, hogy időnként oda-odapislanthassak a gémberedett hu-húúból.
Azzal vigasztalom magam - már ha van ilyen - hogy a mindenkori kántortanítóknak sokkal szarabb volt, ráadásul az egész életük úgy nézett ki, hogy egyik fűtetlen helyiségből caplattak át a másikba, eközben meg százféle dolgot intéztek a fejükben.
Találtam ebben az archívumban egy csomó cetlit, ni, kettőt össze is raktam. Az egyik oldalán egy standard Mária-ének, á, csak a szokásos, talán pasihiány volt a kórusban? aszongya, alt 2, azaz tenor:
a másik oldalon az ének vége, hoppá, valaki szépen ír, de ez nem németül van.
Újrahasznosított papír! Pertschy János gimnáziumi I. A oszt. tanuló 1917-ben javítani szeretne az elégtelen jegyén. Azaz a kórusdarabot egy már leszolgált kérésre firkantotta ide kántor uram, mégpedig jó eséllyel 1917 után (aug. 6. Urunk színeváltozása. Hm.). Az A4-est kettévágta, a diák kérésének eleje a másik felén maradt.
Ha lejár ez a projekt, akkor már kinyithatom a másik szememet is. Nem tagadom, nagy a kísértés, de egyelőre csak a fél szemem lehet nyitva. Na mindegy, legalább van meló, még ha rövid ideig is tart.
Elfogult vagyok, basszus, gyengéim ezek a kották! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése