Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2021. augusztus 25., szerda

Évek, napok, órák

Apatin két év alatt is nagyott változott. Itt egy villámcsapta torony:

Itt egy új verzió, bádog, nem is olyan, mint az eredeti, de mégiscsak:
Ehhez képest az én hódsági anyagom, miután rászálltam én is, mint a piaci légy:
Ugyanaz három óra múlva. A piros szatyor és egy hasonló végül a csomagtartóba került, fellistázva. Mappánként kb. egy óra volt szétszedegetni a kottákat és leltárt készíteni nekik. Pedig szeretem ezt a munkát, cserélnék is a napi konyhai adagommal, aminek mindig bűz a vége reggel.
Mondanom se kell, miután azzal a felével, ami a szatyrokba került, sebtében végeztem, kezdett még nagyobb rumli lenni. Nagyon, de nagyon nem vagyok én jó ebben... Vagyis a rumlicsinálásban valószínűleg csúcsot döntenék, de ebben a gatyára vetkőzött életben és neki a terében ugye pont az ellenkezője szükségeltetik, hogy a nyavalya törné ki az egészet ott, ahol van!...

 
A vége persze az lett, hogy elfurikáztam az elkopott kormánykarral és a félkész anyaggal Apatinba, délutánra oda is értem. Az út csodaszép volt, legalábbis amikor az aszfalt likassá vált, mint a hólyagos tészta, a 30 km-es óránkénti sebességemmel még fényképezni is tudtam a felhőket, a kukoricát és a napraforgókat... kicsit lenyugodtam tőle.

Az én viszonyom és viszonyulásom az idővel, időhöz, én nemtom, de valami zűr van velem, általában véve.
A főnök rohammóduszban eltűzött Pestre mert valami lett ott a sétahajóval, én pedig a kétórás autóút után egy olyan szerb könyvtárosnak adtam a szatyraimat, aki nem tudta, hol lesz a helye a kottaállománynak, s akivel inkább szerbül beszéltem, mert németül még annyira se ért, mint én szerbül, bár fizetett alkalmazottja a német archívumnak.
Milyen jó hogy én tudok németül is, s hogy szeretek dolgozni, ha kapok érte fizetést, ha nem. A benzinkutas már szebben bólogatott nekem, meg is mondta, merre van a mosdó. Visszafele is döcc-döcc, de legalább a kocsi ma reggel óta már a mesternél van, igencsak ráfért.
Csak semmi picsogás. Majd én is fontos leszek valamikor, a munkámmal együtt. Vagy nélküle, csak úgy?... Tudja fene. Hosszú még az élet, s hát még a soron következő! Haha. Lássuk a medvét.




Nincsenek megjegyzések: