A fészen szembejöttek velem a bérmálkozó csemeték képei. Nem kerestem őket, kaptam a fejembe, minek is kell nekem féjszbukk (igen, nekem spéci teljesen egyébre, de kell). Potyogtak az ex osztálytársak képei, akik csőrikémet éveken át piszkálták. Szépen kifenve, kikenve, templom előtt, a ház udvarában, egyenként, mamával-tatával, unokatesókkal, kutyával és macskával, igény szerint. N.B. teljes rókonyság bégyúródva a templomba, de közben a kedves bérmálkozót az egyik plébániától tanácsolták a másikig, míg valaki aszonta, gyere, na, végülis neked is lehetne alázatosabban viselkedned s úgy egyáltalán, mennél te a büdös francba, de hát a falu szája, elég baj az nekünk, nesze, legyél te is bérmálkozó, elférsz itt a többi között.
Csőrikém utál fényképezkedni, egyre nagyobb kínnal áll be a különböző, helyben verbuvált, fotózkodni vágyó NLM-csoportokba. Én bizony nem erőltetem, legyen az a falu legnagyobb rökönyödésére. Eszembe jutnak azok a megboldogult fekete-fehér családi képeink... Bár én általában szerettem vigyorogni, tudom, hogy nekem is van olyan
képem, naná, 14 éves koromra tutira, hogy hagyjatok békén, hülyék,
szálljatok le rólam!!! na jó, nekünk akkoriban tényleg nem volt annyi darab, mint ma, ebben a katt-katt-katt világban, de akkor is. Tíz év ittlakás után úgy gondolom, a Nagy Lapos Mezővárosban valami tabu lehet a fotózkodástól való tartózkodás, az itteni emberekben van valami százéves kényszer, nem tudom mi, de nagyon erős. Nincs kifogás: ha fényképezkedni vagy születésnapra kell menni, nincsen se betegség, se más nyomós ok, punktum.
Szombat este itthon megvolt az, amit Csőrikeleány szeretett volna: család, ünnepi vacsora (füstölt lazac, sajtok, házi majonézes kenőke házi kenyérrel és kerti fűszernövényekből készült pesztóval), torta. Meggyújtottuk a StF-ből hozott bérmálási gyertyát - na, ilyen itt senkinek nem volt, mert az itt nem szokás, de Csőrikeleányom, mivel ő - diplomatikusan fogalmazva - igényesen másmilyen, nagyra értékelte, hogy milyen szép a mintája és onnét való, ahol őtet keresztelték (persze, ezt már elfújva lőttem róla, mert vacsora alatt nem fotózkodtam, hanem hol tálaltam, hol ettem, emberi dolgok):
A szomszédasszony kérdezte másnap, na, valami képet nem tudok mutatni a nagy eseményről? Hát nekem csak akkor esett le, hogy nem csináltunk semmilyen képet, és dehogy hiányzik, desőt, én (is) milyen okésan érzem magam ettől. A saját esküvőmön se volt kattogtatás a mise alatt, oda se kellett, ide meg minek lett volna? A leányzó, ha kérdeznétek, na az egyáltalán nem nyafogott utána! :-)

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése