Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2025. április 3., csütörtök

Passió, kellett nekem

Tudtam, éreztem hogy ez lesz belőle, ha írok egy új passiót. Pedig elméletileg ez is egy szimpla gyakorlati egyházzene, egy fércelési gyakorlat vagy valami hasonló: írunk egy olyan darabot, amit muszáj megírni, mert valami miatt éppen "nincs készleten" olyasmi, amit illető felosztású csapat illető helyen meg kellene, hogy szólaltasson. És levezényeljük megszüljük. Vagyis most már evangélista sincs és nem csak a turbákban, hanem mindenütt ott vagyok. Csakhogy ez egy olyan folyamat, ami vérre megy. A vérem csordul ki a passióért, meg kéne, hogy szólaljon... az én áldozatom, mindenkié. És akkor jó, ha érzed, hogy lassan csepeg a véred és majd holnap új erőt kapsz ebből az egészből. Nem könnyű, sőt. Ha temetésen kell énekelnem, addig kell tartani a gerendával a lelkemet, amíg műszakban vagyok, ezalatt csak a többiek sírhatnak, de nem én. Majd ha tojásokat írok, Jesus Christ Superstart hallgatok melléje, és elengedem magam.


 

A passiókkal kapcsolatban az én lelkem eleve komplikáltan viselkedik, imhol egy 16 évvel ezelőtti kép, Bach János passiója a színpadon: Csőrike balról a turbakórusban legelől szemétkedik (a rendező kedvence voltam), mellettem a szolgáló szerepében Ibolya (most Erfurtban él), jobbról Heródes szerepében Alekszej (piszok jó karmester volt, fene tudja, hol lehet most, remélem megúszta a sorozást). Ez még olyan régi kép, hogy valami muzeális mobillal készülhetett és nem igazán látszik, hogy az első csőrike már hetedik hónapja bennem lakik. Később vettem észre, hogy még Kaktusz is rákerült a képre, ül a kék ingében a közönségben, hű milyen vékony még a nyaka.

Nincsenek megjegyzések: