Nem érdekel, ki milyen oldalszámot ceruzázott rá, még ha negyven évig nem nyúlt hozzá senki, akkor sem. Darabokban találtam meg ezt a temetési füzetet és van tapasztalatom, milyen itthon egy puzzle. Azok a puzzle játékok, amiket szívből gyűlölök, mert kizárólag a gyerekek pakolgatják és szórják ezerfelé, azokból mindig hiányzik. Nem egy és kettő, hanem sok-sok darab. Úgyhogy felkötöttem a gatyámat és elgondoltam, hogy ezzel most CSAK ÉN fogok játszani, senki más. Gyerünk, think. Itt minden lefűzésnél 5-5 ív kerül egy buggyantásba, ebből lesz ugye 20 oldal. Innét arra a következtetésre jutottam, hogy a szotyogó lapok két fűzést tesznek ki, mert a könyv minden fűzésénél hibátlanul megvan mind a 10 lap, avagy a 20 oldal. Most már csak az a kérdés, vajon mely lapok hiányoznak, hogy a virtuális oldalszámozásom alapján felállíthassam a kézirat oldalszámozását, elvégre valahogy indexelni kell. Nem szándékoztam az oldalszámokat ceruzával belerondítani, ezt nagyon utálom. 2021-ben vagyunk, nem ezelőtt hetven évvel!
Rőtmalac mondta volt mindig: Vakon ne higyj senkinek! Kételkedj! Ellenőrizd!
Hát, elkezdtem olvasgatni. A halotti szertartással indul, de nem az elejétől. Hú, ez egy variáns. A gödrei könyv a 19. sz. végéről csak részben húzható rá erre a formára. Először összerakosgattam a már meglévő számozás alapján. Aztán rájöttem mindennemű segédanyag nélkül, hogy az állítólagos 11 és 12 oldal között pontosan négy oldalnyi szöveg hiányzik. Azaz tudom a 50. zsoltárt latinul, úgyhogy elkezdtem leírni egy ugyanakkora pszeudo-oldalra, kb. ugyanolyan írással, hogy akkor mennyit fog kitenni. Négy oldal lett (hülye vagyok, tudom). Ha pedig fűzöm a dolgokat, túlfelől is kijöttek oldalak, amik igencsak ügyesen passzoltak azzal, ami már megvolt.
Az első fűzés szépen végetér a latin szertartással. A második fűzésben már csak egy ív hiányzott, de azt is bepakoltam, kijött egy ének hiányzó fele. Istenem, itt éppen esett az eső. A gyerek temetésekor, a temetőben.

Obituary koncert? StF-ban vagy valahol Európában?... Hol is vagyok? mintha romok közt keresgéltem volna azt a valamit, ami hiába fáj ha megkerült, mégis kell nekem. Két nap alatt megtanultam olvasni ezt a rettenetes írást, a sváb parasztok közé pottyanva, egy ismeretlen népi vallásosság peremén megéltem én is ezeket a szövegeket elejétől a végéig. Magyarra fordítva sok szöveg nemcsak giccses, hanem ugyanakkor érthetetlen és/vagy ronda. Németül viszont nem az a giccs, mint a mi magyar érzületünknek, sőt, ebben a repertoárban a magyarban nincs is a szépnek az az érzéssel teli kategóriája, mint a németben. Hát, ez igencsak érdekes, kövezzen meg, aki ettől jobban érzi majd magát, de ezekben a szövegekben inkább a paraszt nyelvén szólnak az érzelmek, bájos hasonlatok, természetből kölcsönzött, nyugtató képecskék stb. van bőven, de ez mégse az a giccs kategória, mint a mi magyarnótás énekcsukorékunké, ami errefelé virágzik.
Micsoda munka lehetett ez a te idődben, szegény kántor uram. Hogyan is lehetett volna ép ésszel kibírni azt a sok gyermektemetést, ha nem belenyugodva, hogy a gyermek a mennyországba érkezett?... Énekelve, az meg a minimum, hogy előtte-utána bepiálva. A tegnap este végigbőgtem a három magyar nyelvű, egyszerű és tárgyilagos búcsúztatót, névre szólt mindegyik, én senkit nem ismertem, de az egész rokonság be volt írva, teljesen mellbevágott a dolog.
Mennyire jó dolgunk van itt és most, hogy nem temetünk el tízből két-három gyermeket, hanem nonstop itt ugrabugrál három a fülembe s ha már lesz kovidos útlevelünk, meg se állunk a világ másik végéig.