Volt egy 2011. Akkor jártam itt először, megnéztem, mit vettünk mi 2008-ban. Ez egy igen hülye helyzet volt kéremszépen, a házat két és fél évvel azelőtt vettük, akkor a lebonyolítósdit Kaktusz intézte, nem láttam még a dolgot, csak képeken. Micsoda zsákbamacska.
Szóval 2011. Emlékszem, tél volt, kicsi csőrikének egy cuki fehér bojtos sapkája volt, a gyerek sapkában (is) roppant dekoratív volt. Elfogult vagy nem elfogult anyás öntudattal igazolom, a későbbi csőrikékre szintúgy igaz volt, minden sapka jól állt nekik, de ekkor még csak egy volt meg a háromból, kemény másfél éves, a legokosabb baba, akit láttam és már a babakocsiban sem mertem becézni, pedig gyönyörű baba volt. Naszóval, felvittük a csemetét a csigalépcsőre és kinéztünk hátul a szomszéd felé. Más volt még az nagyon, az a kikukucska! Először is a felső szint egy befejezetlen terasz volt, a naplementés oldal teljességében látszott, gyönyörű volt: látszott a Szent Ferenc templom tornya is, előtte a gazdaságok... az egésznek volt egy olyan fílingje, mintha megállt volna az idő, a telepes történelem népi vallásossága szortyogott a sárból, felette a szalmabálák, az egész egy nyugtató, alkotásra indító érzést adott, ad absurdum. Mi akkor még Stájriában éltünk családilag, szóval bácskai telepítések Bécsből, rittyentett történelem az ezeréves maszlag helyett, mittudomén. Jólesett, hogy csak elnézek a torony irányába, nincs arrafelé ember, nem is akar tőlem senki semmit, nekem ez szimpatikus. Kicsi csőrike szintén elnézett velem együtt, láttam rajta, igen egy húron pendülünk mi ketten.
Egy renoválós 2012 nyár, Kaktusszal félig-meddig itt laktunk, kb. másfél hónapon át néztük, miket csinálnak a mesterek, kicsi csőrike ezalatt a mamiéknál nyaralt NLM másik felében.
Aztán 2013-ban, már két csőrikével és egy teherautónyi cuccal ideköltöztünk: a lehetőségek országába! Nem kell csodálkozni, mert mi mindig is így éltünk: Ad absurdum! A nagyobbik csőrike remekül elvolt a hulladékokban, haragudott is, mikor lebontottuk az elődünk pajtáit, a góréját meg minden rémes épületet, amit nézni is rossz volt, nemhogy megtartani, márvánnyal vagy anélkül. A befejezetlen terasz helyett lépcsőház lett, tetőt kapott, a kilátás sajnos elment a fenébe, mert a nyugati falra a szomszéd miatt, aki ott kapál, csucsu ablak, a délire pedig az egyik libilábi épületből mentettük át az ablakokat (rohadtul rondák voltak azok, de éppen elfogyott a pénz, Pech ghabt).
2016-ban megszületett a harmadik csőrike, ad absurdum még mindig a lehetőségek országában éltük ezt meg, az ösztöndíjaimból építkeztünk, renováltunk, több-kevesebb sikerrel; 2020-ban megkaptam az állampolgárságot, a kovid vad időszakát hét hétig egy kicsi paradicsomba zárva vészeltük át, nem sokat foglalkoztunk mi a kinti világgal, mind mezítláb jártunk a kertben, nem is voltak betegek a csőrikéim, úgy csodálkoztam pedig, egy évig még egy takonykórt se kaptak, amit az óvodában-iskolában szokás felszedni. Egy-két kovid azért belegyintett hozzánk, valamivel később, de ezek már az enyhébb verziók voltak. A lehetőségek országában eközben lassan kezdtek csattogni az agyarak, s hiába volt minden igyekezet, egyre jobban kezdett látszani a felhizlalt diktatúra kövér segge, minden nadrág szűknek bizonyult, gusztustalanul feszült A Dög idomain. A hosszú tehervonatok Jugovich történeteit juttatták eszembe, tudjátok ugye, az egyik vagonban ott lapul az összes cucc, a konvoj valódi értelme, s én a lehetőségek országában rájöttem, hogy csak nem tudom elhessegtetni a gondolatot. Ha teregetek az új teraszról, mind ezt látom az északi oldalon, ahajt a nádason túl megy a drog útja, tiszamenti sallárom.
Tizenöt évig koptatta Kaktusz a nadrágokat az orgonapadon, hogy legyen belőle katedrás professzor - a lehetőségek országában, persze. Aztán leesett az újvidéki előtető, az agyaras dögök és maffiózók országában pedig egyszercsak megszólaltak az emberek!! Kész, nem hallgatnak már többet! ekkortól kezdve az egyetemisták, tanárjaikkal együtt bekerültek a persona non grata-gettóba. Ez is a lehetőségek országa!!! (csak kérdés, hogy kinek?!) A gettósításból valahogy kimászva, a professzorok farkukat behúzva hónapok után visszatérnek a sohamárnemrendes kerékvágásba. Legalábbis ez az egyik terv.
Mindeközben Legnagyobb csőrike 16 és fél éves lett. Nagyobb fél fejjel nálam (na ez nem nehéz), két mérettel nagyobb ruhát és három mérettel nagyobb cipőt hord. De az a tekintet még mindig megvan neki, amit tizenannyi éve, másfél éves korában láttam rajta, ahogy együtt néztünk a templom tornya irányába a naplementébe. Ez a gyerek itt érzi magát otthon. (Na persze, meglehet, hogy lesz neki más otthona is, ki tudja, hány és hol? elvégre már a 21. század első negyedét is kipipálhatjuk. A most az most van.)
Ez a gyerek a jelenben él és nem viccel. Nem várja meg, hogy a jövőjét a nagy agyarak elkezdjék rágni, miközben hozzá dörgölőznek: berúgja hamar azoknak a pofáját, akik őt így környékezik, már most. Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha csomagolna, hogy máshová költözzön. Tehát ma elmentünk együtt, aláírtuk az egyetemisták által Nagy Lapos Mezővárosba hozott kérelmet az előhozott helyhatósági választásokhoz - hát pehehersze, hogy ezt igyekezett gondosan titokban tartani a hivatalos seggnyaló média.... mondom én, manapság hülyének nézni az embereket, hogy ekkora faluban nem kerülné meg a dolog a hírét! :-D :-D :-D
A lehetőségek országa. Hátha, tényleg! ad absurdum.