Elég nyamvadt ez az egyedüllét itt ebben a nagy városban, de én úgy döntöttem, mégis sétálni fogok a sétálóutcában, kutya nélkül. Úgyhogy elindultam. Háromszor eltévedtem közben, tehát lekéstem a szervezett sétát, amire regisztráltam. Szerintem nincs nálamnál tongyóbb ember... A legnagyobb bajom, ha letesznek valahová, nem a jó irányba indulok el. Tehát juszt se tudok tájékozódni. A telefonom pedig egy kőkorszaki példány akinek már elege van abból, hogy folyton okosnak nézik, hiszen az se fogja fel idejében, hogy én hol is vagyok ergo nem is segít rajtam. Ezek után arra az elhatározásra jutottam, este 7-ig csak kiderül magától, mit csináljak, ekkor kezdődött volna a mise és a koncert, amire mindenképpen el akartam menni. Hazamenni időközben azt jelentette volna, hogy megint nem jó irányba indulok el. Na. Szép dolog a kutatás, de ettől a seggeléstől csak a zenére leszek még szomjasabb! Úgyhogy mentem a fülem után. A fülem meg azt mondta, hogy a zene jó. Bementem tehát a Kazimírba és leültem az utolsó asztalhoz, amelyik üres volt. Nemsokára érkezett egy amerikai és egy német csaj és letessékeltem őket az utolsó két szabad helyre - az asztalomhoz. Kiderült, hogy az angolom egészen használható, a CEU-n tanul mindkettő, sikerült megosztani még a magyar politikát is, meg a jó könyvtárakat, a csajszi még zenekarban is játszott odahaza meg kórusozott anno. Kaptak tőlem egy teát és egy kávét ajándékba, mint tyúkanyótól, milyen szép is a fijatalsáháhág.... Szóval megismerkedtünk, meg én is közben a handpannal, mert azt lapogatták velünk szemben jó messze, ugyebár ez volt az utolsó asztal, alig-alig a látszószögben, de azért odaért a muzsika hozzánk.
Majd elbúcsúztunk, és elkezdtem bódorogni a Kultúra utcáján egyfelé, egészen addig míg le nem gyökereztem az ütőszenekarnál A pattogó és szintén minden hangszeren játszani képes tanárbácsi minden kántortanító becsületére vált volna. (szakmailag igencsak el vagyok rontva, nem vitás...) A fiúk hol ezt, hogy azt a hangszert csépelték, mindent kívülről játszottak, ezt a koreográfiát megjegyezni is megér valamit, de őket összesen 2x is megnézni, egy koradélutáni és késődélutáni műszakban. Nagyon tanulságos volt a gyerekek kondícióját figyelni, hogy a fáradtság ellenére milyen jó gyakorlattal rendelkeznek e téren (is). Majd jöttek ismét handpanék, éppen az egyik csajával együtt ültünk szemben, mint kiderült. Meg aztán mások is, szépen elmúlt 6 óra úgyhogy felszedelőzködtem a következő programhoz. (A Kultúra utcájáról eszembe jutott a bizarr felismerés, hogy a kultúra romokban hever errefelé, ebből csúszik-mászik felfelé ha engedik, hess, libáim, hess-hess-hess.)
A mise okés volt, de baj lehet a fülemmel, mert a profiknál is meghallom a kiforratlan muzsikát (prima vista lehetett?). A koncert ízig-vérig profi, nagyrésze kívülről ment, az interpretációval nem értek mindig egyet, de végülis itt már senki nem volt igazán kíváncsi a véleményemre, a búrámra 17 év után nem emlékezett senki, s nem is akart nagyon érdeklődni irántam. Ez nem töltött el feltétlen örömmel, dehát mit is akarok, aznap már három ismeretlen emberrel kommunyikáltam a semmiből. Úgyhogy véleményemet szépen megtartottam magamnak, pá, mosoly, örvendtem, kell-e több ennél egy napra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése