Nem igazán tudom kibogozni az összefüggéseket, hogy éppen mikor és mitől, de időnként csak úgy a semmiből előjön egy-egy kép, emberek, akikkel már évek óta nem találkoztam, sőt, jó eséllyel nem is fogok, és mégis eszembe jutnak és nekem ez jól esik. Kicsit szomorkás, néha bosszant benne valami és mégis jó így, ahogy van, és örvendek, hogy ezzel együtt is eszembe jutnak.
Ma például kaptam egy mailt egy olyan emberkétől, akivel talán öt éve találkoztam utoljára, minimum. A házaspár egy csodálatos, óriási házban lakott a Söklin túli stájer faluban, ahol évekig kórusoztam (még mindig ott laknak), bent búbos csempekályha, a teraszajtón egyenesen az Almlandra és a kivilágított barokk templomtoronyra látni... a tetőtérben festőműhely, az egyik szobában zenestúdió, etc.-etc. Na vajon miért is lennének a barátaim, ha nem lennének kicsit meghúzatva?... Lényeg az, hogy eszembe jutott egy csomó minden és én bizony nem vagyok a közösségi megemlékezéseknek cseppet sem a híve, de rádöbbentem, basszus, milyen fontosak nekem, spéci Csőrikének, a személyes emlékeim. És hogy szabadon turkálhassak bennük, mint valami elfelejtett varrófiókban, és hogy senki ne szóljon bele, hogy most csiricsáré anyagdarabnak vagy fél aranyfülbevalónak örülök-e éppen, vagy minek? Az én fejemben is formálódnak a kapcsolataim, és ha éppen azt akarom, akkor az én játszóteremen babrálok és kész. Persze, állandóan hazudunk magunknak, hol kicsit, hol nagyot. De egy része a hazugságoknak igazsággá válik, beszövöm a rongyszőnyegbe s kész, akkor már csak tarka. Hejj, ehhez apám nem így viszonyult, beleszőtt ő élő kutyát-békát a holt anyagdarabbal együtt, aztán mi csak hüledeztünk, hogy mindegyiknek kitüremkedik a hasa az anyagból, úgy ficánkolnak. De na.
A mai reggelit ebben a nosztalgiázós hangulatban ettem meg, lágytojást, fűszeres sós pirítóst ettem a kávéhoz mint anno, a nagy péksütemények korát megelőző időben, amikor éppen csak megérkeztem StF-ba. Na persze, akkor török kávé még nem volt, most csaltam egyet, mert nem a kotyogóból töltöttem ki a kávét, hanem a dzsezvából (na és).
És eszembe jutott csak úgy egy arc, sőt egy lakás, egy anyuka és két iskoláskorú fiú. Abban a házban én valamikor tizenöt-hat évvel takarítottam, bizony. Emlékszem, hogy anyuka egy alacsony, szemüveges, elvált csajszi volt, egy dolgozó nő, aki nem bírta a takarítást egymaga. Emlékszem a lakásra, valahol egy parkos részen volt, talán százéves épület lehet, sok lakással, de ezek a bérházak egyáltalán nem olyanok voltak, mint azok a tipikus városi kipufogógázas, lármás részben, ami talán kívülről jó, de belülről lakhatatlan. Szerintem az eggenbergi kastély körül épülhetett, inkább bécsi 1920-as stílusban, óriási platánfák meredeztek házak előtt, a nyugis sétány oldalába elbújt egy úri parkoló, mindenhol tisztaság, csend volt, na ilyenek. A csajszinak a konyháját és a fürdőjét soha nem tudtam elfelejteni, ahhoz egyszerűen túl érdekesnek találtam. Abban a konyhában szerintem minden reggel fel lehetett ébredni, a színek, formák és az anyagok valahogy úgy illeszkedtek egymáshoz, hogy nekem startból szimpi volt: kockák, kerekek, háromszögek, virágok (nagyok és kicsik); fehér, piros, szürke, kék, zöld, sárga (de az alaplegós színekben!); fa, porcelán, műanyag, gumi, üveg. Ez volt a fürdőben is. Azonkívül mindig valami elsőosztályú underground zene mellett dolgoztam, rengeteg zenecucca volt, mindenhez elsőosztályú hangfalakat lehetett használni.
És basszus, nem emlékszem a csajszi nevére. Monika? Manuela? talán m-mel kezdődött a neve. Talán. Kicsit sajnálom, hogy nem tudom megkeresni már. Azt se tudom, StF-ban pontosan melyik házban lakott. Biztosan gőze nincs, hogy én innét a nádasból, egy másik országból éppen rá gondolok. De úgy elbeszélgetnék vele most egy kicsit abban a konyhában egy kávé mellett. Elmondanám, hogy ne lepődjön meg, nekem most éppen ő hiányzik ebből a reggelből.