Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2020. december 28., hétfő

Nosztalgia a nádasból

Nem igazán tudom kibogozni az összefüggéseket, hogy éppen mikor és mitől, de időnként csak úgy a semmiből előjön egy-egy kép, emberek, akikkel már évek óta nem találkoztam, sőt, jó eséllyel nem is fogok, és mégis eszembe jutnak és nekem ez jól esik. Kicsit szomorkás, néha bosszant benne valami és mégis jó így, ahogy van, és örvendek, hogy ezzel együtt is eszembe jutnak.

Ma például kaptam egy mailt egy olyan emberkétől, akivel talán öt éve találkoztam utoljára, minimum. A házaspár egy csodálatos, óriási házban lakott a Söklin túli stájer faluban, ahol évekig kórusoztam (még mindig ott laknak), bent búbos csempekályha, a teraszajtón egyenesen az Almlandra és a kivilágított barokk templomtoronyra látni... a tetőtérben festőműhely, az egyik szobában zenestúdió, etc.-etc. Na vajon miért is lennének a barátaim, ha nem lennének kicsit meghúzatva?... Lényeg az, hogy eszembe jutott egy csomó minden és én bizony nem vagyok a közösségi megemlékezéseknek cseppet sem a híve, de rádöbbentem, basszus, milyen fontosak nekem, spéci Csőrikének, a személyes emlékeim. És hogy szabadon turkálhassak bennük, mint valami elfelejtett varrófiókban, és hogy senki ne szóljon bele, hogy most csiricsáré anyagdarabnak vagy fél aranyfülbevalónak örülök-e éppen, vagy minek? Az én fejemben is formálódnak a kapcsolataim, és ha éppen azt akarom, akkor az én játszóteremen babrálok és kész. Persze, állandóan hazudunk magunknak, hol kicsit, hol nagyot. De egy része a hazugságoknak igazsággá válik, beszövöm a rongyszőnyegbe s kész, akkor már csak tarka. Hejj, ehhez apám nem így viszonyult, beleszőtt ő élő kutyát-békát a holt anyagdarabbal együtt, aztán mi csak hüledeztünk, hogy mindegyiknek kitüremkedik a hasa az anyagból, úgy ficánkolnak. De na.

A mai reggelit ebben a nosztalgiázós hangulatban ettem meg, lágytojást, fűszeres sós pirítóst ettem a kávéhoz mint anno, a nagy péksütemények korát megelőző időben, amikor éppen csak megérkeztem StF-ba. Na persze, akkor török kávé még nem volt, most csaltam egyet, mert nem a kotyogóból töltöttem ki a kávét, hanem a dzsezvából (na és). 

És eszembe jutott csak úgy egy arc, sőt egy lakás, egy anyuka és két iskoláskorú fiú. Abban a házban én valamikor tizenöt-hat évvel takarítottam, bizony. Emlékszem, hogy anyuka egy alacsony, szemüveges, elvált csajszi volt, egy dolgozó nő, aki nem bírta a takarítást egymaga. Emlékszem a lakásra, valahol egy parkos részen volt, talán százéves épület lehet, sok lakással, de ezek a bérházak egyáltalán nem olyanok voltak, mint azok a tipikus városi kipufogógázas, lármás részben, ami talán kívülről jó, de belülről lakhatatlan. Szerintem az eggenbergi kastély körül épülhetett, inkább bécsi 1920-as stílusban, óriási platánfák meredeztek házak előtt, a nyugis sétány oldalába elbújt egy úri parkoló, mindenhol tisztaság, csend volt, na ilyenek. A csajszinak a konyháját és a fürdőjét soha nem tudtam elfelejteni, ahhoz egyszerűen túl érdekesnek találtam. Abban a konyhában szerintem minden reggel fel lehetett ébredni, a színek, formák és az anyagok valahogy úgy illeszkedtek egymáshoz, hogy nekem startból szimpi volt: kockák, kerekek, háromszögek, virágok (nagyok és  kicsik); fehér, piros, szürke, kék, zöld, sárga (de az alaplegós színekben!); fa, porcelán, műanyag, gumi, üveg. Ez volt a fürdőben is. Azonkívül mindig valami elsőosztályú underground zene mellett dolgoztam, rengeteg zenecucca volt, mindenhez elsőosztályú hangfalakat lehetett használni.

És basszus, nem emlékszem a csajszi nevére. Monika? Manuela? talán m-mel kezdődött a neve. Talán. Kicsit sajnálom, hogy nem tudom megkeresni már. Azt se tudom, StF-ban pontosan melyik házban lakott. Biztosan gőze nincs, hogy én innét a nádasból, egy másik országból éppen rá gondolok. De úgy elbeszélgetnék vele most egy kicsit abban a konyhában egy kávé mellett. Elmondanám, hogy ne lepődjön meg, nekem most éppen ő hiányzik ebből a reggelből.

2020. december 26., szombat

A karantén hasznos oldala

Karácsony másodnapja van, nekem meg 5 perccel a vespi előtt sikerült megnyomnom egy "küldés" parancsot! nem mondom, de egy malomkővel, azaz egy kétnyelvű mutatóval lett kevesebb a pakkom, ezt most azért nagyon érzem.

Szokatlan a megkönnyebbülés? Ööö... sebaj, csak körül kell nézni, itt vár a következő adag, ni:

S hogy ciffra legyen a muzsika, a levéltári dobozok mögött a legalsó polcra körbe-körbe már hasonszőrű cuccokat pakoltam be vagy két hete:


Desőt, ha jobban megnézzük, bizony alulról a második polc is félig telerakva dettó tartalommal.

Én ezekkel kábé sacc egy éven keresztül szórakozgatnék kedvemre s még ki is tudnám egy részét adni, de nincs mit csinálni, legkésőbb január végéig le kell adni a jelentést róluk, a nagyját lefényképezgetni és szép elektronikus mappákba rendezve beküldeni. Ejnye, ejnye.

Ja, és majdnem elfelejtettem mondani, hogy a napokban le kell adnom az átdolgozott tanulmányomat is, súlyos cuccot, de egy teljesen másvalamit, mint ami a földön vár. Szerencsére a latin fordítás már megérkezett, de azért el kell vele bíbelődni egy adagot, és főleg zavartalan környezetben, ami további hajnalozásokkal jár.

Csak kitartson a vírusszünet a családban, legalább a pravoszláv ország adta iskolai szünetünk végéig...



2020. december 24., csütörtök

Angyaljárás 2020-ban

Karanténos karácsonyozás úgyse volt még itt, kint meg pláne soha, zengett is az udvar. Most már eléggé megnőttek a tuják ahhoz, hogy kibírják a strapát - igaz, hogy harmadmagukkal, de na. :-) 

Boldog Karácsonyt!


 


2020. december 20., vasárnap

Kecetelős kontra 1.-3.

Várom én a szerencsés karácsonyi szünidőt, hogy végre nekiállhassak. Hahhaha!!!...

1. A szekrényem elé bekanyarintva a fényképeznivaló, de szortírozással - az üveges ajtókat jelenleg nem tudom kinyitani az ezeken kívüli cuccokért (kényszerítő barikádozó körülményt tudok én gyártani akkkármikor).

2. A konfikötetbe tegnap érkezett méjlben a kérés, le kell ellenőrizni a kétnyelvű mutató számítógép utáni munkáját (ismerősek az olyan szarok egy-egy művelet továbbmenésénél, hogy "bizonyítsa be, nem robot"? na, mind ilyenek jönnek, a gép rendezése utáni takarítanivaló, igenis nem elfelejteni, hogy a számítógép az emberi agy silány utánzata, kéremszépen)...

3. Ja, a tanulmányom átdolgozása: mikor tudom én kiszedegetni a latin fordítanivalót a teológiai szófosásom dzsungeléből, hogy végre elküldhessem egy becsületes latin fordítónak???

A jelenlegi helyzet kicsit kecetelős, dehogy 1.-3.: sógornőméknál most már mind a négyen nyakig a koronában, anyósomék ma kapták meg a végzést, hogy ők is karanténba kerültek. Úgy nézem, a napokban durrantom be a családi pékséget, fuvarral. Bezzeg egy hete csak legyintettek, pedig én már akkor kérdeztem, nem lenne-e egyszerűbb mindenkinek. Kell-e beleköpni a levesembe? hát persze, úgy kell nekem! Holnap hajnalban kelek, kimarad a zsoli. Utálok ebből a feléből lefaragni az életemnek, GRRR.

Megszállottak

Rőtmalac is a szakma megszállottja, vajon mi más lenne: ha kirúgják az ajtón, bemászik az ablakon.

Nos, a templomi éneklés szigorúan tiltva, no choir, no schola, no congregational singing. BUT.

Kántor énekelhet, ha 5 fő alatti a létszám. Ezekből jönnek azok a trükkök, hogy ma például ketten fognak énekelni valami izén a stájri fővárosban, a harmadik lesz az orgonista, megint valami főmufti celebrál, de attól még Rorate caeli gregómise lesz, Rőtmalac a "szkóla", a másik hapi az előénekes. 

Hajrá, egyházzenészek! ;-)

2020. december 17., csütörtök

Tudathasadt ház

Odakint dühöng a koronavírus, fél család már benne tocsog nyakig, én meg ebben a tudathasadt állapotban kijövök a kápolnából, ahol éppen Zoom-os orgonaóra oktatás folyik, át az előszobán, és hirtelen megtorpanok a két becsukott ajtó közt, túlfelől Skype-on folyik a hegedűóra és énnekem hirtelen az az érzésem, visszamentem az időben, egy-két évtizedet legalább. Ööö... biztos otthon vagyok, nem valami zeneoktatási intézmény folyosóján?!

A nappaliban aztán ismét tudathasadás határán: hát, ha itt lenne a családi klinika, éppenséggel el is férnének a kápolnától a nappaliig mindannyian. Ha vizitelnem kellene a vöröskeresztes fityulámmal, nem kellene sokat bolyongani, csak egymás után, sorban intézném az eseteket. Kápolnában elférne kettő, előszobában kettő, egy a kis szobában, többi a nappaliban...

Mi lesz még ebben a házban, heee?

2020. december 12., szombat

Kezdem felfogni, nem törődök senkivel. Ezazzz!!! Gaudete, szemper fordítás! ;-)

 

Én soha nem kapcsolom be azt az istenadta Google fordítót, de ez megpróbálta lefordítani jó barátom, a vilniuszi szkólavezír FB-bejegyzését. Hát nem mondom, mi osszik azért csak összetartozunk, vajmi. Ide azt a pálinkát!...
Schola Gregoriana Vilnensis folytatja a liturgia szolgáltatást a Vilnius Érsekségben. Távolságtartás, próbák nélkül, liturgikus kórus vágás nélkül... És december 13-én vasárnap este 18.30-kor kunnal. Én elviselném, és nem elég. Egle Rudokaite. ÉS. ÉS. Gaudéte D mino szemperben: eterum dico, kezded felfogni. Modestia vestra note legyőzte az omnibus hominibuszt: Dominus prope est. Nihil soliciti sitis: sed és omni oratione petíciói vestrae innotescant apud Deum. (Fil 4,4-6). Örvendezzetek az Úrban mindenkor, és ismétlem, örvendezzetek. A szereteted minden ember számára ismert. Az Úr közel van. Ne törődj senkivel, de minden esetben Isten által ismertetett imakéréseid.

2020. december 11., péntek

Már megint a meccs

Itthon két polc semifluent, azaz félig ömlesztett kotta, felcímkézve: Kerény, Hódság, Kúla, Homokrév... holnap kezdem a fényképezést, mire minden bekerült a helyére, már nem volt fény. Ma alig volt nappal-érzetem, kettő óta de facto sötét van, köd és ködszitálás. Be kell fejeznem a hétvégén, mert hétfőn Kikindán ömlesztő munka megint.

A futballmeccset öt után kezdték, tökéletes az időjárás hozzá. Szerintem a világvége is futballmeccsel fog zárulni mifelénk, eközben tutira kénköves eső fog hullni az égből.

2020. december 8., kedd

Baltás hírek

A hódsági templomban míg felértem a kórusra, enyhén szólva elszédültem. Már nem emlékszem, hány lépcsőforduló van. Jövőben lesz a kétszáz éves jubileum. Barokkból nem olyan könnyű kigyógyulni, a klasszicizmus a romantikával van keverve s az egész benyomás olyan, hogy ezt semmi nem robbantja szét, áll, mint a cövek. Kívülről felújítási kísérlet egy, kettő, iksz, ipszilon. Nehéz röhögés nélkül megállni. Az első, ami eszembe jutott, a rajzfilmből Disznó Loncsár: "Teee... Kkontáár!..."

A katolikus pap Jézust személyesíti meg a miseáldozatban. S ha a többi felekezetben ez nincs dogmákba írva (vagy éppen igen), mindenképpen Jézusra asszociál a "jó pásztor" kifejezés. Jézus a jó pásztor, az összes lelkipásztor, pasztorációs törekvések, mind-mind azt sugallja, hogy valaki terelgeti nyáját, fújja furulyáját, ilyesmi. A hódsági pap engem nagyon meglepett ez ügyben, nyáj sehol, de a felszerelés, kérem, van, ami soha nem hiányozhat a készletből. Negyven éve legalább, hogy a szekrényhez senki nem nyúlt, a kulcs elveszett, úgyhogy a jó pásztor, amíg az orgonát buheráltam, hozott egy baltát, aztán együtt kifeszítettük az ajtaját. A cuccot betuszakoltuk a szatyrokba, csomagtartóba, leghamarább az apatini archívumba viszem, de addig is legalább itthon a melegben fényképezhetem, már ami használható belőle - igaz, erre a kutatásra csak max. 3 kéziratos füzet és szotyogó partitúrák, de a többi a topolyaival rokonítható, egyházzenei praxis dokumentáció, stb.-stb. Jó, hogy se egértetem, se galambszar nem volt közte, porral és korommal megúsztam a dolgot.

Ma pedig a telecskai plébihez megyek, aki ugyan nem sváb, de állítólag elmenekítette innen


a sváb kottákat. Ezt a templomot Kerényben csak elvenni volt jó. Amíg a széllökéstől potyogtak a tetejéről a bádoglemezkék (messziről úgy nézett ki a torony, mintha felborzolta volna a szél a sörényét), próbáltam képet készíteni róla. Az ajtó felett azt írja:

"Jézus, te jó pásztor, irgalmazz nekünk!"

Vigyázat, te esztelen és elfordult nemzedék (Vö. Mózes kantikuma, generatio prava et perversa est): nem lehet soha tudni, hol van az a balta!!!

2020. december 5., szombat

Vége a kornyikának

Befejeztem tegnap a második műszakot, azaz az úri ruhában való flangálást. Amit csembalóval csináltam a tegnap, úgy lett beállítva, hogy már nem látszott ki a lábujjam, úgyhogy nem mezítlábaskodtam, maradtam bolond zokniban. Itt éppen fülhallgatóval a fejemen hallgatom a már majdnem készre mikszelt kornyikálást. 

Kaktusznak csak reggel fél hétkor sikerült felvennie azt a nyavalyás darabot, amelyikben mindig a legutolsó hang miatt kell újravenni az egész szart. (A sűrű anyázásból szerencsére nem hallottam semmit. Én már éjfél előtt bezuttyantam az ágyba, átaludtam az egészet yol.) S hogy ne legyen elég, pechjére ráült a szemüvegére és mától a rendkívüli szigorítások miatt már az optikusok se dolgoznak. Jól kinézünk. Már ha látunk (az enyém két helyen el van törve, de még tartja a jóindulat).

Apropó, gagyi többes szám. Én nem értem, miért lett magyarul miklátnakszemeim-szöveg fordítva a 91. zsoltárban is pölö, hogy aszongya:

"Et despexit oculus meus inimicos meos"- na ebből az lett a Szent Istvánban, hogy: "És lenéznek szemeim ellenségeimre". Én teljesen meg voltam győződve, hogy a latin ( a görög vonalat és a protestáns fordításokat most inkább kihagynám... :-D ) miatt, de lehet, hogy mégis a német volt a ludas. Szent Jeromos-féle: "Szemem lenézi majd ellenségeimet" - hát, ez egyes szám, de sehogy se magyarul-féle. A pannonhalmi fordítás bezzeg: "Ellenségeimre letekint szemem". Én is így gondolom, nota bene, ezen még énekelni is lehet. Kap egy lájkot. :-)

2020. december 3., csütörtök

Tenger árja

Az idei év egyik nagy húzása, ahogyan felborul a normális idő, úszunk az árral szemben, pedig én pl. még rendesen se tudok úszni, soha nem tanultam meg. Sajnos elég sok szempontból oda az idő, és majdnem mindenki megszívja, bár ennek - ördögi kör: időhiány miatt is - elég nehéz lenne megbízható forrásokra alapozva utánanézni.

Az ALAP! A jó váz! Minden épületemet rázza a földrengés, feszt újra kell rakni az alapokat, ami aztán nem tart sokáig. A fejemben sok libilábi épület áll, mindig így volt ez, de valahogy mindig kihúztam, hogy nem romlottak össze, aztán elkezdtem valami újat, hát kb. így. Ó, az luxus, hogy rinyáljunk, arra nincs idő, na még pont arra kéne!...

A túlélési stratégia egyik kellemetlen pontja, ahogy az ember feláll a szarból, leporolja magát, mosolyog és továbbmegy. Márpedig mosolyogni kell, mert hanem senkinek nem lesz ereje felállni, továbbmenni, és még a másikat is cipelni. És mosolyogni, de nem a belsőddel ellenkezve, nem, mert a visszafojtott rossz többszörösen megtérül, mondanom se kell, rossz móduszba ragadva. El kell hinni, hogy az, ami most van, mosolyt ad, neked is, másnak is, tankolni azt az energiát, nem pluszban agyalni, slussz.

Én se gondoltam volna, hogy éppen decemberben megyek kutatni a mindenfelé szétszórt százéves kántori állományt, sőt, a négyhavi munkát egy hónapba kell belesűrítenem. Épeszű ember ilyent nem csinál, ugye. Mindenkor vannak idealisztikus gondolataim, hogy milyen a kutatás, de a pofáraesés valahogy nincs benne, sem a már kezdet kezdetén látszó, izé, szúrópróba egy kutatás színű cukorkáspapírban, izé, ezzel vajon mi lesz, szóval itt aztán időhiány van, de igencsak ám.

Első nap kinyuvasztottam két fényképezőgép-akkut, nyomtam a gombot, mint süket a budiajtót. És itt úri dolgom volt, fondok voltak, bedobozolva, és még egy vaskályha is volt (amelyik egyszerre csak kihűlt és elfelejtettem szólni, úgy bele voltam merülve a dologba). De hétfőn egy olyan helyre megyek, ahol duvasztva egy szekrénybe egy köbméternyi kotta, jó eséllyel már az első óra alatt kockává fagyok, vagyis kötelezően tundrafelszerelésben indulok, lesz forró tea is a termoszban, talán nem árt felírni a fagyosszentek-könyörgést egy cetlire, hogy időnként oda-odapislanthassak a gémberedett hu-húúból.

Azzal vigasztalom magam - már ha van ilyen - hogy a mindenkori kántortanítóknak sokkal szarabb volt, ráadásul az egész életük úgy nézett ki, hogy egyik fűtetlen helyiségből caplattak át a másikba, eközben meg százféle dolgot intéztek a fejükben. 

Találtam ebben az archívumban egy csomó cetlit, ni, kettőt össze is raktam. Az egyik oldalán egy standard Mária-ének, á, csak a szokásos, talán pasihiány volt a kórusban? aszongya, alt 2, azaz tenor:


a másik oldalon az ének vége, hoppá, valaki szépen ír, de ez nem németül van.

Újrahasznosított papír! Pertschy János gimnáziumi I. A oszt. tanuló 1917-ben javítani szeretne az elégtelen jegyén. Azaz a kórusdarabot egy már leszolgált kérésre firkantotta ide kántor uram, mégpedig jó eséllyel 1917 után (aug. 6. Urunk színeváltozása. Hm.). Az A4-est kettévágta, a diák kérésének eleje a másik felén maradt.

Ha lejár ez a projekt, akkor már kinyithatom a másik szememet is. Nem tagadom, nagy a kísértés, de egyelőre csak a fél szemem lehet nyitva. Na mindegy, legalább van meló, még ha rövid ideig is tart.

Elfogult vagyok, basszus, gyengéim ezek a kották! :-)


2020. november 29., vasárnap

Mikszelt ébresztgető

Zombiidők járnak, kérem szépen. De ha ezt a hülye remixet hallgatom, komolyan mondom, felébredek, még ha egy félórára is:

Ronnie Foster - Mystic Bounce (Madlib Remix)

Alig várom, hogy befejezzem az ebédet, úgy elmegyek aludni vissza, mint a bunda. (Ötkor keltem, és a jó szólókat már elhappolták előlem. Nyehh.)

Mára még hátravan egy estélyi ruhába rittyentés, frizura, smink, úri prostitúció. Míg hazajönnek a gyerekek, fel kell vennem a szólómat a koncertvideóhoz. Lehet hogy mezítláb leszek, mert cipőben nem tudok olyan jól énekelni.

Ja, elkezdtünk egy új évet. Tegnap este. BÚÉK. Csak kibírjuk ezt a párhuzamos szárítóköteleken való táncikát... 


2020. november 28., szombat

Viszonyulásaim az időhöz

Eliade azt írja, hogy az időt is, hasonlóan a térhez, szakralizálni lehet emberileg, cselekvéssel, gondolattal, érzéssel. Namármmost, ha az én viszonyomat nézem az időhöz, könnyen megeshet, hogy még képlékenyebb ez a valami, mint valaha is volt. Nem arra gondolok, hogy profanizálom vagy szakralizálom, hanem a mindennapi időfíling, annak a valaminek a recepciója, ami hol kicsi gombóc, hol felfújt lufi, ezenkívül vasfenekű dob vagy hópehely, és önmagában sehogyse akar megszületni, csak mindig valamihez hozzáragasztva, amitől (vagy éppen ettől elvonatkozatva?...) elvesztem fölötte az uralmat. A kapkodásról az elmúlt két évtized alatt sikerült valamennyire leszoknom, mert arra rájöttem, hogy a dolgok nem lesznek attól gyorsabban készen, sőt, mintha még lassabb is lenne a végeredmény, ami aztán igazán rémes frusztrálási rohamokba torkollott. A környezetemben mindenki valamilyen szinten időbeteg, ez se fog segíteni a gyógyulásban, már ha van ilyen. Nem tudok szintéziseket gyártani, szétszórt vagyok és ezt nem is tudnám azzal érzékeltetni jobban, ahogy most nem összefoglalok, hanem leírok néhány kirívó példát, izé, bizonyítékot, hogy ezzel a szkillel itt nálam valami baj van:

1. Az első gyereknél végleg rádöbbentem, hogy valami lehet a dologban, ahogy énnekem kicsúszik a kezemből az idő. Az óvodában a szülők közül elsőnek kezdtem átöltöztetni a gyerekemet és utolsónak fejeztem be. Az ajtóból még vissza kellett menni valami ottfelejtett cuccért. Peinlich...

2. Most már nem fogom tudni megmenteni az egész háztartást, a hónapok óta halogatott katalogizálnivalót, az évek óta feldolgozatlan zsákokat és dobozokat. De néha azért felszisszenek a gondolatra, hogy 7,5 éve költöztünk ide és még van zsák, amibe azóta nem nyúltam bele. Vigasztal a tény azonban, hogy amikor költözni kellett a házon belül (építkezés 1, 2,... x alkalommal), kényszerűségből muszáj volt nekem időnként egyet-egyet rostálni, hogy arrébb mehessünk.

3. A nagy teherautós buli után vagyunk már 2 évvel. Van még 7 banánosdoboz könyv, 3 vagy 4 nagy doboz tele.... valamivel, ami inkább apróság, mint cucc. Az ilyen pandóraszelencét meg bolond leszek kinyitani, naná hogy ez lesz az utolsó.

4. Leginkább a konyhai sziget zavar, amit nem tudok egyik nap se felszámolni. Amit naponta muszájból abszolválok, a főzés, a seprés és a mosogatás nagyja. A mosnivalóval mindig kullogok, de kicsikét sokan termelünk sok pakolnivalót, általában meg kevesen dolgozunk. Ennél több nem fér bele, ha valami egyebet csinálok, egyébbel maradok le. Egész nap dolgozom.

5. Az időhiányom. A doktori, míg meg nem lett, szentül meg voltam győződve, hogy ő a ludas az egészben, utána nekem egyből könnyebb lesz. Egy frászt. Tükör azt mondja, ennél csak rosszabb lesz, úgyhogy tessék annak örülni és megbecsülni, amit ma sikerül elvégezned. 

Micsoda egy telhetetlen fehérnép! Mééghogy kontrollálni az időt! Hallatlan.

(Epilógusnak meghallgatni: Time by Pink Floyd)