Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2020. november 28., szombat

Viszonyulásaim az időhöz

Eliade azt írja, hogy az időt is, hasonlóan a térhez, szakralizálni lehet emberileg, cselekvéssel, gondolattal, érzéssel. Namármmost, ha az én viszonyomat nézem az időhöz, könnyen megeshet, hogy még képlékenyebb ez a valami, mint valaha is volt. Nem arra gondolok, hogy profanizálom vagy szakralizálom, hanem a mindennapi időfíling, annak a valaminek a recepciója, ami hol kicsi gombóc, hol felfújt lufi, ezenkívül vasfenekű dob vagy hópehely, és önmagában sehogyse akar megszületni, csak mindig valamihez hozzáragasztva, amitől (vagy éppen ettől elvonatkozatva?...) elvesztem fölötte az uralmat. A kapkodásról az elmúlt két évtized alatt sikerült valamennyire leszoknom, mert arra rájöttem, hogy a dolgok nem lesznek attól gyorsabban készen, sőt, mintha még lassabb is lenne a végeredmény, ami aztán igazán rémes frusztrálási rohamokba torkollott. A környezetemben mindenki valamilyen szinten időbeteg, ez se fog segíteni a gyógyulásban, már ha van ilyen. Nem tudok szintéziseket gyártani, szétszórt vagyok és ezt nem is tudnám azzal érzékeltetni jobban, ahogy most nem összefoglalok, hanem leírok néhány kirívó példát, izé, bizonyítékot, hogy ezzel a szkillel itt nálam valami baj van:

1. Az első gyereknél végleg rádöbbentem, hogy valami lehet a dologban, ahogy énnekem kicsúszik a kezemből az idő. Az óvodában a szülők közül elsőnek kezdtem átöltöztetni a gyerekemet és utolsónak fejeztem be. Az ajtóból még vissza kellett menni valami ottfelejtett cuccért. Peinlich...

2. Most már nem fogom tudni megmenteni az egész háztartást, a hónapok óta halogatott katalogizálnivalót, az évek óta feldolgozatlan zsákokat és dobozokat. De néha azért felszisszenek a gondolatra, hogy 7,5 éve költöztünk ide és még van zsák, amibe azóta nem nyúltam bele. Vigasztal a tény azonban, hogy amikor költözni kellett a házon belül (építkezés 1, 2,... x alkalommal), kényszerűségből muszáj volt nekem időnként egyet-egyet rostálni, hogy arrébb mehessünk.

3. A nagy teherautós buli után vagyunk már 2 évvel. Van még 7 banánosdoboz könyv, 3 vagy 4 nagy doboz tele.... valamivel, ami inkább apróság, mint cucc. Az ilyen pandóraszelencét meg bolond leszek kinyitani, naná hogy ez lesz az utolsó.

4. Leginkább a konyhai sziget zavar, amit nem tudok egyik nap se felszámolni. Amit naponta muszájból abszolválok, a főzés, a seprés és a mosogatás nagyja. A mosnivalóval mindig kullogok, de kicsikét sokan termelünk sok pakolnivalót, általában meg kevesen dolgozunk. Ennél több nem fér bele, ha valami egyebet csinálok, egyébbel maradok le. Egész nap dolgozom.

5. Az időhiányom. A doktori, míg meg nem lett, szentül meg voltam győződve, hogy ő a ludas az egészben, utána nekem egyből könnyebb lesz. Egy frászt. Tükör azt mondja, ennél csak rosszabb lesz, úgyhogy tessék annak örülni és megbecsülni, amit ma sikerül elvégezned. 

Micsoda egy telhetetlen fehérnép! Mééghogy kontrollálni az időt! Hallatlan.

(Epilógusnak meghallgatni: Time by Pink Floyd)

Nincsenek megjegyzések: