Hajnalban megérkezik Kaktusz egy dinnyével.
Nyomja az agyamat a telihold vagy a front, nagy nehezen visszaalszom.
Fél kilenckor kb. 20x üti oda az ápolónő a szemetesvedret a kukába (miafranc lehetett benne, talán horrorisztikus elemek az oldalára ragadva?). Kérdem én, ha már úgyis gumikesztyű van rajta, nem egyszerűbb kézzel kipiszkálni a genyót, mint a nyomott agyam mellet döngetni.
Két perc múlva bekapcsolom a telefonyt.
Hangüzenet érkeze, fél kilenckor.
Kilenckor további agynyomás közepette megérkezem Rőtmalac házába.
Használhatatlan, jól gondoltam ám. A tartalommal semmi baj, de túl sok benne a gyomlálnivaló, egy hét alatt nem lesz kész, amúgyse az ő dolga hogy ott vacakoljon a csapnivaló helyesírásommal. Értem én, persze, ok. Jártam én operakórusba, nem is veszi észre a gulókát az agyamban (biztos migrénem volt az éjjel, de a másnapja se kutya). Hüm. Igazából nem huttyantam össze mert számítottam, hogy így lesz, szóval tudok én viselkedni, na ugye. Nézi is, hogy nem hisztériázom. (Igazából q.-ra zavar, hogy nem csak a fronttól fáj az agyam, hanem a tegnapi telefonhívástól is, ami nem történt meg. Dehát nem vagyok épp a legoptimálisabb helyzetben, hogy most bemondjak neki. Ez elmarad, most inkább jól viselkedem.)
Amúgy nincs elveszve a haza, ha november 30-áig leadom a dógozatot, ezek a bürokraták beírják utólag a szemesztert, oké, oké. (Mikor jön már az az eső?!)
Na jó, hazatekerek, q.-ra nyomja az agyamat az izé, fáradt vagyok tőle is, meg egyébtől is. Vasárnap misét kell játszani, de csak reggel. Tehát addig itt csücsükélek (elvégre Kaktusz is itt van, este jön Peszton... na ugye). Miután elmúlik ez a fránya agynyomás és leesik már az a randa eső ebből a szürke sapkából, elrendezem a szekrényemet. Legalább két hét szünetet tartok, nuku dolgozat és hasonlók.
Ingabingának 31-én lesz a szülinapja. Én meg alig várom, hogy nekiálljak. Kéremszépen, HÍMEZNI FOGOK.
Assszta hejj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése