Nem tudom, mikor
dugták bele a nyüvet a popókámba, tényleg, miért nem vagyok képes egy helyben
ülni. Hm. Bizonyos kényszerítő körülmények mindig előkerülnek valahonnét, nem
keresgélem, de jönnek. És akkor kell valamit csinálni. Ez egyáltalán nem volt
jellemző rám, évtizedekig. Csőrike utolsó rámenős időszaka az óvodából való.
Aztán nihil.
Mikor tizenöt
voltam, csodálkoztam, hogy mennyi mindent csinálnék még, ehelyett homokba
dugtam a fejem, ha kínálkozott valami. Amikor dolgozni kellett volna azon,
hogy felépítsem azt a tőke, izé, valamit, kellemesen lustát jelentettem, és így
szállt el az idő, takaréklángon lötyögve. Mikor húszéves voltam, mentem volna
mindenfelé, de nem kínálta fel senki, mit, merre, hogyan, nem volt olyan nagy
választék, és én nem is kerestem a további választékot, közben folyton
hiányzott az a szakmai, másfelől társasági élet, ami valahogy a rámenősebbeknek
mindig bejött. És továbbra is, vagy fantáziátlan, beszari, vagy lusta voltam,
vagy mindez egyszerre. Mikor huszonöt lettem, fejjel mentem a világnak,
mindenfélét kerestem egyszerre, és lassan szemtelen és rámenős lettem, zabálni
kezdtem azt, amiből addig csak a böjt jutott - vagy mert balfék voltam és nem
láttam meg, hol kell gyakorolni a ragadozó felemnek, vagy pedig betojtam, látva
reptükben az érkező lehetőségeket, kihasználatlanul megcsodáltam, de hagytam
őket tovaszállni a csudába.
Szóval mostanra
már nem akarok bizonyítási kényszerből rámenős lenni, lassan megelégedek azzal
a tökéletlen Csőrikével, aki már nem lesz ennél szebb és fiatalabb, de ennél
komplexusosabb se, mint amilyen mostan vagyon, most már csak élni szeretnék
nyugodtan, kicsit alkotni, a fészkemben forgolódni, csibéket nevelni. Ez mind
szép és jó, persze mindehhez hozzátartozik egy anyagi és emberi erőforrás, a háttér,
mert szép dolog az önkéntes munka, kántorképző, kórus etc., de nem segít be se
a villanyszámlába, se a napi kajába, és még elég sok van, amibe illene
beleszólnia annak a munkának, anyagiakkal is, nem csak a napi adag kulival.
Amilyen hülye
vagyok, elmentem versenyvizsgázni a tegnap egy olyan helyre, ahová "pult
alatt" érkezett a meghívó, hogy harmadmagammal mérjem össze gregorián
sütnivalóm egy improvizált ringben, igazi egyetemistákkal és egy vizsgáztató
bizottsággal, ennek az országnak a számomra legmesszebbik felében-- mindeközben
a saját kurzusom folyt a kolostorban, amiről két lábbal rúgott seggbe gregorián
anyám, a bencés apáca, beugorva helyettem egy napig, hogy normális vagyok-é nem
elmenni, szen ilyen egyszer adódik 10 évben?! Mialatt egyik vonatról a másikra
rohantam bokázva az ország egyik feléből a másikba, azon gondolkoztam, hogy
vajon normális vagyok-e, hogy most éppen oda megyek? Apropó bokázás, tegnap
este Frankfurtban ráléptem az ominózus jobb bokámra, a ménkű essen ebbe a sok
rohanásba, egy hétig még véletlenül se szabad még egyszer kifordítanom ezt a
bokát, mert gipsz lesz belőle. Irgalmatlan minden lépcső, de hátha pár nap
alatt alábbhagy a jajogás.
Németországban
vagyok, ez egy ikszedik ország a héten és úgy gondolom, hogy nem vagyok
normális. De most már utánam
szaladgálnak, nem én provokálom a dolgot. A Jóisten eldönti, mi jó nekem -
lényeg hogy letudtam a nagy lehetőséget, nyugodtan alszom, igenis, bár az ma
egyelőre még Bécsben lesz, mert csucsu összeköttetés. Ezzel az egyórás késéssel,
amit a Deutsche Bahn szíveskedett nekem produkálni, ma még nem látom meg a
büszke és erős európai országot a béka segge alatt. Ehh, bágátel. Lejárt a
vizsga, ez a lényeg. Eredmény a héten várható.
Lassan ideje lesz hazavergődni abba a jó lapos mezővárosba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése