Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2017. június 25., vasárnap

Szemelvények Csőrike nyüves kronológiájából

Nem tudom, mikor dugták bele a nyüvet a popókámba, tényleg, miért nem vagyok képes egy helyben ülni. Hm. Bizonyos kényszerítő körülmények mindig előkerülnek valahonnét, nem keresgélem, de jönnek. És akkor kell valamit csinálni. Ez egyáltalán nem volt jellemző rám, évtizedekig. Csőrike utolsó rámenős időszaka az óvodából való. Aztán nihil.
Mikor tizenöt voltam, csodálkoztam, hogy mennyi mindent csinálnék még, ehelyett homokba dugtam a fejem, ha kínálkozott valami. Amikor dolgozni kellett volna azon, hogy felépítsem azt a tőke, izé, valamit, kellemesen lustát jelentettem, és így szállt el az idő, takaréklángon lötyögve. Mikor húszéves voltam, mentem volna mindenfelé, de nem kínálta fel senki, mit, merre, hogyan, nem volt olyan nagy választék, és én nem is kerestem a további választékot, közben folyton hiányzott az a szakmai, másfelől társasági élet, ami valahogy a rámenősebbeknek mindig bejött. És továbbra is, vagy fantáziátlan, beszari, vagy lusta voltam, vagy mindez egyszerre. Mikor huszonöt lettem, fejjel mentem a világnak, mindenfélét kerestem egyszerre, és lassan szemtelen és rámenős lettem, zabálni kezdtem azt, amiből addig csak a böjt jutott - vagy mert balfék voltam és nem láttam meg, hol kell gyakorolni a ragadozó felemnek, vagy pedig betojtam, látva reptükben az érkező lehetőségeket, kihasználatlanul megcsodáltam, de hagytam őket tovaszállni a csudába.
Szóval mostanra már nem akarok bizonyítási kényszerből rámenős lenni, lassan megelégedek azzal a tökéletlen Csőrikével, aki már nem lesz ennél szebb és fiatalabb, de ennél komplexusosabb se, mint amilyen mostan vagyon, most már csak élni szeretnék nyugodtan, kicsit alkotni, a fészkemben forgolódni, csibéket nevelni. Ez mind szép és jó, persze mindehhez hozzátartozik egy anyagi és emberi erőforrás, a háttér, mert szép dolog az önkéntes munka, kántorképző, kórus etc., de nem segít be se a villanyszámlába, se a napi kajába, és még elég sok van, amibe illene beleszólnia annak a munkának, anyagiakkal is, nem csak a napi adag kulival.
Amilyen hülye vagyok, elmentem versenyvizsgázni a tegnap egy olyan helyre, ahová "pult alatt" érkezett a meghívó, hogy harmadmagammal mérjem össze gregorián sütnivalóm egy improvizált ringben, igazi egyetemistákkal és egy vizsgáztató bizottsággal, ennek az országnak a számomra legmesszebbik felében-- mindeközben a saját kurzusom folyt a kolostorban, amiről két lábbal rúgott seggbe gregorián anyám, a bencés apáca, beugorva helyettem egy napig, hogy normális vagyok-é nem elmenni, szen ilyen egyszer adódik 10 évben?! Mialatt egyik vonatról a másikra rohantam bokázva az ország egyik feléből a másikba, azon gondolkoztam, hogy vajon normális vagyok-e, hogy most éppen oda megyek? Apropó bokázás, tegnap este Frankfurtban ráléptem az ominózus jobb bokámra, a ménkű essen ebbe a sok rohanásba, egy hétig még véletlenül se szabad még egyszer kifordítanom ezt a bokát, mert gipsz lesz belőle. Irgalmatlan minden lépcső, de hátha pár nap alatt alábbhagy a jajogás.
Németországban vagyok, ez egy ikszedik ország a héten és úgy gondolom, hogy nem vagyok normális. De most már utánam szaladgálnak, nem én provokálom a dolgot. A Jóisten eldönti, mi jó nekem - lényeg hogy letudtam a nagy lehetőséget, nyugodtan alszom, igenis, bár az ma egyelőre még Bécsben lesz, mert csucsu összeköttetés. Ezzel az egyórás késéssel, amit a Deutsche Bahn szíveskedett nekem produkálni, ma még nem látom meg a büszke és erős európai országot a béka segge alatt. Ehh, bágátel. Lejárt a vizsga, ez a lényeg. Eredmény a héten várható.
Lassan ideje lesz hazavergődni abba a jó lapos mezővárosba.

Nincsenek megjegyzések: