Igen, igen, megfogadtam magamnak, hogy ilyenekkel nem foglalkozok, hogy innét üzenjek a blogomról egy olyannak, aki egyrészt nem olvas engem, másrészt letojja, hogy a világon vagyok, de ha ismerne, se törődne velem. De mivel a dolog maga - amiről most szó van - engem nagyon, de nagyon idegesít, már mindjárt egy hete, ezért úgy döntöttem, kiírom magamból, legalábbis addig írok, amíg még jön valami, oszt csá.
Egész létezésemet, gyermekkorom óta a nemek közötti konfliktus érzékelése, feldolgozása és megélése tölti ki. Ez nem azt jelenti, hogy ezen kívül semmi más nem létezik, hanem ez valahol alsó zsigerből időnként előtör, azzal is jelzi, hogy még mindig itt van a pszichémben. Ezen kívül sok másról is szól az életem. Más pólusok harca is jelen van életemben sötöbö, de én most erről akarok írni.
Gyermeknek vártak, nem leánkának, a társadalmi normák és sztereotípiák szerint, amik erősen átszőtték az akkori időket (a mostaniakat is, de közben már nagyon összebogzódtak a szálak). Ennek értelmében én a teremtés koronája lettem, s annak ellenére, hogy a szülészeten egyhamar kiderült az igazság, apám nem tágított, makacs volt, de nagyon, néha okosan, néha bután (ezt örököltem én is, meg a porontyaim is), szóval én gyermeknek lettem nevelve. Igaz, nem ostorral, nem kényszerített senki, hogy nee babázzak pölö. Vagy mittudomén. Apám kreált magának egy párhuzamos világot (azzal igencsak nem számolt, hogy bizonyos értelemben két fia lett a két lány helyett, de most inkább nem bonyolítanám az amúgy is összehuzigált szálakat), nos, az ő világában lett egy leánka és egy gyermek, ebben a sorrendben. És tulajdonképpen nem piszkált bele abba, hogy ne bámuljam a szétbontott varrógép vagy a motorbicikli belét, na persze, nem is mutatta, hogy itt van ez a bizgetyű, látod, ez erre való stb, mivel erős oldala a pedagógia nem vala, hát egyszerűen hagyta, hogy csináljam mellette, ami jólesik, aztán nőttem, mint a burján. Hopp, egyszer csak felnőttem, erre lassan kezdte vakarni a fejét, mert sehogy nem passzoltam semmilyen képbe, se az övébe, se a máséba, nő voltam meg nem is, gyermek is meg nem is. Híjj, az iskoláját...
Az egy igen érdekes és rejtélyes labirintus közepe, hogy vajon merre avanzsált idővel az ő kreált gyermek-elképzelése, másrészt én mennyire éltem meg a kívülről jövő jelzéseket a családból, melyik nemi sztereotípiának hogy érdemesebb megfelelni itt és ekkor, majd később, máshol - hát, valami maradt ebből, miért ne maradt volna?... Volt jó és kevésbé jó oldala. Kamaszkoromban sokat voltam szerelmes, egy része szenvedés és vágyakozás volt, egy része ritka intenzitású, teljesnek megélt boldogság. Nekem feszt pasi kellett tartós kapcsolat végett (képzeld de segg, aki miatt ezt most írom, ha még szivárványízlésem is lett volna, haha, de most szerencséd van, ettől megkíméllek), de egy különleges, normákat felrúgó fazon, nem is tudom, milyen, aztán lett is meg nem is - ha eszembe jut az akkori énem, kész csoda, hiszen soha nem éreztem magam pasit fogónak, kirakatbaba-féle az életben nem voltam, most se vagyok. A szerelmem elvesztése azóta rejtély, nekem meg évekbe telt, míg kihevertem. Húszévesen csak rémlett, hogy mit akarnék csinálni az életben, de az nagy valószínűséggel egy konvencionális út lett volna, amiből nem tudtam volna kitörni. Visszatekintve, jó sok megalázást lenyeltem az egyetemen, aztán a munkahelyemen, amik hosszútávon is csak arra lettek volna jók, hogy betörjenek végül és kiöljék belőlem azt, aki most vagyok. DE nem hibáztatok senkit, akik piszkáltak, hiszen ők abba nevelődtek bele, hogy egy húszéves nő egy késői kislány, akit csak egy út felé érdemes egyengetni, ez az élet rendje. Hiszen: ha valakinek férje és gyerekei vannak, van egy munkahelye és lakása, akkor mindene megvan, mit is akarhatna többet?...
Nahát, tényleg ilyen egyszerű recept szerint működnénk MI MAGYAR NŐK??? Egyáltalán, honnét ez a felháborító gyűjtőnév, ha csak nem a politikusok szájából? a szűk látókörű, csőlátású, műveletlen, hazugságokat burjánoztató, tehetségtelen farizeusoktól?... akik még azt is megjátszanák, hogy a keresztényi irányultságomat használják fel ahhoz az istentelen kotyvalékhoz, amivel a háziasszonyi ideál nemes oltárát fröcskölik - már ha van ilyen, egyáltalán? ki veszi magának a bátorságot, hogy bezúzzon egyet a sok indába burkolt, életet adó húsgombolyagba, ami az én testem és természetesen a magánügyem? Mindeközben mézesmázos, képmutató szövegekkel hálálkodnak, hogy milyen nemes és önfeláldozó vagyok ebben a hálátlan szerepkörben - pont olyan vagyok, amilyennek amúgy lennem kell, de ha (még) nem is, ezzel már biztosan az leszek! Nahát, ezzel az alibi a másik oldalnak is biztosítva van: természetesen úgy van rendjén, hogy megalázó körülményrendszerben és megalázó személyek mellett éljek!... Ezt a logikát, testvér...
Jelzem, hogy NŐ vagyok, egyrészt, ha pasik ááltal dominált a világ, ha nem. Másrészt EMBER: a mindenkori teremtés koronája, ennek pedig nincs neme, teccik vagy sem. Persze, hogy tökéletlen vagyok, hiszen nem vagyok hülye! egy, ebben a mozgó világban élő és azzal változó, helyemet kereső ember vagyok, de az Úrnak úgy vagyok tökéletes, amilyennek engem teremtett. Ez nekem nem alibi! Egész életem arról szól, hogy az Úr tervét kutatom, amivel engem életre hívott, millió rejtett belső bugyromat próbálom megismerni, kiaknázni magamból a lehetőségeket, élni és örülni az ajándékoknak és az eredményeknek. De ugyanakkor, ez nem arról szól, hogy engem ez a világ manipulálni fog, hanem azt jelenti, hogy az élet dzsungelében ÉN fogom megszabni az útirányt, s amíg ezzel másnak nem ártok, tessék engem békén hagyni s főleg az én életembe nem beleszólni és engemet se női, se emberi mivoltomban nem sértegetni, mert különben kihúzom a bicskát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése