Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2019. január 21., hétfő

Négyzetméter-felszabadítási kísérletek (folyt. köv.)

Kaktusz átpakolta a hűtőszekrényt az egyetlen normális helyre, ami eddig nekem eszembe sem jutott. Igaz, hogy alig sikerült megszokni szerencsétlen gép 2. helyét, most meg már azon röhögünk, ahogy a betanult 2. helyen nyitogatjuk levegőben az ajtó hűlt helyét, majd tanácstalanul az 1. hely felé megyünk, míg rájövünk, hol az a 3. hely...
Az asztalnál viszont végre elfér már mindenki, sőt, egyből lenyugodott a dolgokba való rugdosás az alsó szinten, minekutána ez a nagy asztal - mintegy nosztalgikusan - oda került, ahol StF-ban hajdanán a feleakkora állt: a poharas fehér vitrin alá.
Mik fontosak az embernek abban a görcs tudatalattiban, megáll az ész.

2019. január 17., csütörtök

Zsákolás

Aki volt már ebben a rumliban s megérte a mi napiritmusunkat, az most igenis nagyra fogja értékelni mai erőfeszítésemet és sikerélményemet. Mondom én, hármasikrekre való stafírung van szerteszét a lakásban: dobozolva, zsákolva és bedugosgatva minden lyukba, ööö... főképp a szabad "ég" alatt, vagyis a házban mindenütt, hogy jól szem előtt legyen, ha kell neki, ha nem. Belebotláshoz gazdag eszköztárunk van! Szerintem profibb nálunk senki nincs, aki ekkora helyen ilyen botorkálva közlekedne. Mint - ugye - mi.
NASZÓVAL bőcsködjem el, hogy a 63-80 méretek között összesen 4 zsák degeszre tömött gyerekcuccot gyűjtöttem be holnapra a helyi Vöröskhörösztnek, űrtartalmuk egyenként 60 l. Szóval ez azérrrt igazán számottevő. Bár a szekrényeken még nem nagyon látszik a változás, némileg kétirányúbb lett a közlekedés libasora a házban. Jeeee.

2019. január 5., szombat

Vízkereszt

Most úgy teszek, mintha itthon is lazább lenne a napi talpaló program. A körülmények, fejem körül bizz-bizz, berregve indulnak a zéterbe:
A. Szombat este van. Nem megyek a Mojóba scat muzsikára, ehelyett zabálom a kocsonyát ecetes hagymával, már csupa lila a négy ujjam begye, hejj! melléje bús magányomban Gathering Mandyliont hallgatok. Biztosan elvinném a lakatlan szigetre magammal, 'szen egyik best ever lemez, amit valaha kibuggyantott egy stúdió. 17 órakor protekciós privát orgonakoncerten voltam másodmagammal. Igazán nem panaszkodhatok, rumlit most inkább nem látom se jobbra, se balra. Ugye szép napunk van? Mesebeli a táj, kár hogy a pravoszlávok nem díjazzák a mi osztrákos-németes, elkésett porcukros karácsonyi hangulatunkat. Nekik aztán mindegy, milyen az üdő.
B. Holnap reggel megint nagy menet, hajnalosan főünnepi zsolozsmarend a kápolnában (7h?). Ki kell majd vakarnom valószínű az autót a hóból. Előtte talán meg kellene találnom a Quem vidistis pastores-t és csinálnom egy másodpéldányt Kaktusznak (de ezt nem próbáltuk össze, ájjj!...) Legnagyobb Csőrike után kéne menni, bevinni kóruspróbára, majd misére (9h). Majd ha lejár, visszavinni az ősökhöz (11h). Aztán furikázni egy sor közönséget délután a hivatalos koncertre a csuszinkapályán az autóval, előtte-utána vadul hólapátolni. Fog ez menni.

2018. december 19., szerda

Siratóasszony, munka közben (részlet)

Elérte ez a Bp az ingerküszöbömet. Vagy én vagyok nagyon kipurcanva, vagy pedig marhára embertelenek ezek az ingerek, főleg az utolsó öt nap penzumja... hogy engemet lelkileg teljesen megerőszakoltak az események és emberek gondolatai, mindent leképeztem magamra szokás szerint, pfujj.
Azonkívül kb. 400 sirató éneket tanulmányozok, az 1950-es évek végén vették fel őket, és ezek is teljesen kipurcantanak. Arnold van Gennep nemhiába írja le, a halotti rítusokra igenis szükség van. Hozzátenném, csak mi csinálunk úgy, mintha ezek a dolgok nem léteznének. És mivel sokáig nem találok egyet-kettőt a dallam-adatbázisban, lassan kívülről fújok egy csomó éneket. Félre kell tennem gyorsan a népi vallásossággal szembeni előítéleteimet. Ez nemhogy nem a babona kategória, de ritkán lehet kiérezni egy pap beszédjéből azt a meggyőződést, mint amit a húsomba vág egy-egy fogatlan öregasszony éneke. Mikor Egyptusbaaaan... egy pelikánmadáááár.... na így állunk. Most megyek koncertre, hogy kiverjem a fejemből ezt a repertoárt.

2018. december 13., csütörtök

Molinót szerkesztünk

Biztosan egyebet és másképp írnék én ugyanerre a helyre, de ha a népi vallásosság bugyrába kell belecihelődnöm, messze nem vagyok olyan jó mint egy néprajzos, aki rámered egy százéves, forgatástól zsíros imakönyvre s ez jön ki belőle:
A lapjai szép emlékeket, kegyhelyről hozott imaképecskét, néhány virágszirmot rejtettek. A benne rejlő tartalom, a belőle kimondott fohász megnyugvást, megbékélést adott, erőt a mindennapokhoz. Kiolvasható belőlük tulajdonosaik érintése, keze írása, sorsa, krónikája.

2018. december 12., szerda

Nem szentbeszéd, mégis prédikálok

Gregorián énemet pátyolgatván úgy gondoltam, hogy a sznob egyházzene-tanszék és zenetudományi intézet kirekesztő politikájának megtapasztalása után inkább egyházzenész oldalamról közelítek ahhoz, amit nagyon szeretek csinálni. Szóval tegnap este elmentem az egyetlen rendszeres szkólás misére. (És persze nem is találkoztam senkivel a fentebbi társaságból. A nagy magyar gregoriánum Tanár Úrja is hajdan ide járt, mert az még becsületes egyházzenész volt, de ez egy másik történet.) Naszóval előtte beléptem a tarisznyások sekrestyéje felől a próbára. Aztán felvettem a karinget és beálltam énekelni. És a mai roráte!... Világos: utóbbin aztán tényleg csak az van jelen, akinek meggyőződése a vallásgyakorlás meg ilyenek, hogy reggel 6 előtt már bent üljön és készüljön a misére. Én érkeztem utolsónak: 5.59-kor. Na ezektől van mit tanulnom.
És a különbség 1 és 2 között:
1. a Rettenthetetlen Igazgató Úrral a harmadik megválaszolatlan mailem és affektáló titkárnőjének a nyafogása után úgy döntöttem, hogy ezennel berekesztem a kommunikációt. Kell ez nekem? Hát persze hogy nem. Majd otthagyom a portán a csomagját, ez épp elég személytelen lesz ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot imígyen, nyugodt lelkiismerettel leírjam.
2. Ahogy megérkeztem tegnap a próbára, kezembe kaptam a kottát és nyugodtan énekelhettem. És az egyikük melegen üdvözölt, jéé, téged ismerlek, te tartottad egyszer Litvániában a kurzust!.. Persze hogy ezek a renegátok még engem is ismernek, akik a nemzetközi s - vesztükre - nem a főmagyar áramlathoz zárkóztak fel, úgyhogy jó érzés volt, hogy jól elférek én közöttük. :-)

Adventi prédikációm két nap után:
Naszóval, tisztelt kutató egyházzenészek meg ilyesmik, az íróasztal mellől nem ártana néha felállni. Tessenek szépen templomba menni! másképpen nem hármasáldás lesz itt, hanem büdösül káncs, káncs, káncs az egyházzenekutatásnak és -oktatásnak...

2018. december 11., kedd

Merthogy ad absurdum feltámadunk

Ne tessenek éngemet utánozni. A logika soha nem volt az én területem. Ez annyira abszurd, hogy muszáj levezetni, amolyan csőrikésen. Tehát, figyelem, khm, khm!...
A bejegyzéseim sűrűségét tekintve, nekiállok következtetni. (Hahaha) Mivel három hónap leforgása alatt a blogomhoz hozzá se nyúltam, s hogy ezzel a bejegyzéssel is már megint ebben a fővárosban vagyok és ebből abszolút semmi nem tudatosan történt, ebből egyenesen következik, hogy - most senki ne sértődjék sehová - a budapesti életem kutyafasza a másikhoz képest. Vagyis a NLM-bani életem annyira nyüzsög, mintha egy marék zsizsiket beleeresztettünk volna egy zsák fuszulykába.
Mondtam én, hogy ilyen nincs. Na ugye abszurdum.

2018. szeptember 23., vasárnap

Handpan et Co.

Elég nyamvadt ez az egyedüllét itt ebben a nagy városban, de én úgy döntöttem, mégis sétálni fogok a sétálóutcában, kutya nélkül. Úgyhogy elindultam. Háromszor eltévedtem közben, tehát lekéstem a szervezett sétát, amire regisztráltam. Szerintem nincs nálamnál tongyóbb ember... A legnagyobb bajom, ha letesznek valahová, nem a jó irányba indulok el. Tehát juszt se tudok tájékozódni. A telefonom pedig egy kőkorszaki példány akinek már elege van abból, hogy folyton okosnak nézik, hiszen az se fogja fel idejében, hogy én hol is vagyok ergo nem is segít rajtam. Ezek után arra az elhatározásra jutottam, este 7-ig csak kiderül magától, mit csináljak, ekkor kezdődött volna a mise és a koncert, amire mindenképpen el akartam menni. Hazamenni időközben azt jelentette volna, hogy megint nem jó irányba indulok el. Na. Szép dolog a kutatás, de ettől a seggeléstől csak a zenére leszek még szomjasabb! Úgyhogy mentem a fülem után. A fülem meg azt mondta, hogy a zene jó. Bementem tehát a Kazimírba és leültem az utolsó asztalhoz, amelyik üres volt. Nemsokára érkezett egy amerikai és egy német csaj és letessékeltem őket az utolsó két szabad helyre - az asztalomhoz. Kiderült, hogy az angolom egészen használható, a CEU-n tanul mindkettő, sikerült megosztani még a magyar politikát is, meg a jó könyvtárakat, a csajszi még zenekarban is játszott odahaza meg kórusozott anno. Kaptak tőlem egy teát és egy kávét ajándékba, mint tyúkanyótól, milyen szép is a fijatalsáháhág.... Szóval megismerkedtünk, meg én is közben a handpannal, mert azt lapogatták velünk szemben jó messze, ugyebár ez volt az utolsó asztal, alig-alig a látszószögben, de azért odaért a muzsika hozzánk.
Majd elbúcsúztunk, és elkezdtem bódorogni a Kultúra utcáján egyfelé, egészen addig míg le nem gyökereztem az ütőszenekarnál A pattogó és szintén minden hangszeren játszani képes tanárbácsi minden kántortanító becsületére vált volna. (szakmailag igencsak el vagyok rontva, nem vitás...) A fiúk hol ezt, hogy azt a hangszert csépelték, mindent kívülről játszottak, ezt a koreográfiát megjegyezni is megér valamit, de őket összesen 2x is megnézni, egy koradélutáni és késődélutáni műszakban. Nagyon tanulságos volt a gyerekek kondícióját figyelni, hogy a fáradtság ellenére milyen jó gyakorlattal rendelkeznek e téren (is). Majd jöttek ismét handpanék, éppen az egyik csajával együtt ültünk szemben, mint kiderült. Meg aztán mások is, szépen elmúlt 6 óra úgyhogy felszedelőzködtem a következő programhoz. (A Kultúra utcájáról eszembe jutott a bizarr felismerés, hogy a kultúra romokban hever errefelé, ebből csúszik-mászik felfelé ha engedik, hess, libáim, hess-hess-hess.)
A mise okés volt, de baj lehet a fülemmel, mert a profiknál is meghallom a kiforratlan muzsikát (prima vista lehetett?). A koncert ízig-vérig profi, nagyrésze kívülről ment, az interpretációval nem értek mindig egyet, de végülis itt már senki nem volt igazán kíváncsi a véleményemre, a búrámra 17 év után nem emlékezett senki, s nem is akart nagyon érdeklődni irántam. Ez nem töltött el feltétlen örömmel, dehát mit is akarok, aznap már három ismeretlen emberrel kommunyikáltam a semmiből. Úgyhogy véleményemet szépen megtartottam magamnak, pá, mosoly, örvendtem, kell-e több ennél egy napra.

2018. szeptember 22., szombat

Végre itt az ősz!

Pesti nyámnyila rádiós aszongya, tegnap milyen szép nyári nap volt, s akkor reggel felkelt, és... óóó... borzasztó... hogy milyen rettenetes idő van, na de szóval... még nagyanyáink se láttak ilyet, ilyen időjárást!... ÓÓÓ!...
Én pedig végre fellélegzek, felveszem a hosszúujjúmat, a kiskabátomat, nyakamba kötöm a kendőmet és így indulok az autómentes utcába, városi sétára. Méghogy borzasztó? Szeptember 22-e van. Nagyanyáink idejében ilyenkor MÁR RÉG ősz volt s nem nyivákoltak annyit az ősz beérkezte miatt, még Pesten se, nemhogy máshol.

2018. szeptember 17., hétfő

Előszó... höö

Fene gondolta volna, hogy egy összhangzattan tankönyvben mik lesznek. Kicsit régimódi, de tulajdonképpen ugyanazt fújja, mint amin már egy ideje agyalok:

„(...) tán az anyag világa értékesebb tőkéje volna az emberiségnek, mint a mit a szellem világa nyujt? Mily szűk látókörre valló felfogás! Hiszen az anyag maga minden becsét, minden értékét egyedül csak a szellem czéltudatos munkájának, a kutató ész szüntelen buvárkodásának köszönheti, a mely nem a véletlen anyagcsere, nem a véletlen átalakulás utjában kereste a tökéletesités tényezőit, hanem olykor vértanui babérok árán szinte kicsikarta a világegyetem mozgató erőinek nyomában támadó problémák ezreiből a fejlesztési folyamatnak külön-külön logikus láncolatát, hogy ezt az emberiség különböző czéljainak szolgálatára lekösse!” 
Alapvető összhangzattan különös tekintettel a magyar egyházi népének és az egyházias orgonajáték követelményeire. Iskolai és magánhasználatra irta Kersch Ferencz esztergomi főszékesegyházi karnagy, Budapest, Stephaneum Nyomda R.T. 1905.

2018. szeptember 16., vasárnap

Kápolnára és kápolnába

A kereszteket egy mérsékelten ősmagyar pofa hozta a feleségével ki Kelenföldre, könnyen megtaláltuk egymást.  :-) Kicsit morbidusz ez az adomány így itthon, vasszegekkel veretel szárával elfelé a szőnyegen, bájosan szabálytalanul kikalapálva, ami el is árulja hogy 100 százalék kézimunka. Jól mutat majd a kápolna tetején a Tiszán átrobogó vonatból (ahányszor jő egy teherautó azon a hídon, mindig vele együtt kezdek reszketni én is, mint valami romos Cassandra híd, ahogy az eltérített vonat ráment s akkor darabokban összedőlt, mint egy kártyavár).
A felirat valószínű Paternoster AH betűtípussal lesz felpingálva, persze egy sorban, körbe, fehér alapra. Hát, valami ilyesmi kéne, hogy legyen:


2018. szeptember 14., péntek

Kávé előtt

Én is, már órák óta könyvtárazok az OSzK-ban, mire eszembe jut hogy jó lenne egy kávé. Kijövök s a büfé előtt a falon egy ismerős írásfajta! Na lássuk. Itt van egy poszteren, nahát, kényelmesen olvasható és még nagy is! Először becélozom a rubrikákat, aztán azt amit értek a feketéből, szépen kiolvasom a románkori minuszkulák rövidítéseit, aztán kezdem nézni felfelé a folio recto többi felét, micsoda halotti szermó lehet ez az idegen nyelvű izé a nép felett elmondott szermó tetején, mire lassan rájövök, hogy.... ez az Halotti beszéd, basszus!... csak éppen nem tudni magyarul, agyamban semper latinum. Hát, amit értettem, el is olvastam én szépen. :-D

2018. szeptember 10., hétfő

Per sacellum nostrum Christus Rex

Dominus enim judex noster, Dominus legifer noster, Dominus rex noster, ipse salvabit nos.
Iz 33,22