A továbbiakban a bánáti sváb falvakban fejtettem ki a tevékenységemet. Hozzájuk kaptam küldetést, ezekhez a sohasem csüggedő, nagylelkű és vendéglátó emberekhez, akik mindig tiszta házzal és gazdagon terített asztallal fogadtak.
A bánsági falvak festőisége?... hát, az nem hasonlít a frankiai, tiroli vagy feketeerdői falvakéhoz, de semennyire se. Teljesen más a fekvésük is, hiszen a bánsági falvak széles ívben mintegy körülölelik a szétterülő, termékeny tájat. Ők is részei annak, amitől ez a vidék erőteljesen délkeleti területi jellegét kapja. A táj: végtelen, felhőtlen ég, nyáron a világ kezdetétől a világ végéig sötétkéklik, - ahogy a falu végtelenségbe nyúló, hosszú főutcáján megáll az ember és egyszerre csak arra gondol, hová is vezethetne ez az út, ha nem egyenesen a mennyországba?... hiszen a föld és ég jól láthatóan összeérnek a végén.
Az a vastag, fehér por, amelyik nyáron belepte a ruhánkat és az arcunkat! És a nedvesen ragacsos, vastag iszap, amelyik megnehezítette járásunkat, télen pedig térdig piszkította a lábbelit és a ruhát... ez tulajdonképpen csak ugyanaz a föld volt, amelyik évente bő termést hozott, búzát, kukoricát, bort; és a föld, amelyik az állatokat hízlalta: marhát, disznót; a föld, amelyik a házak oldaláig terjedt, ahol az emberek, azaz mi, a borát ittuk és ettük a kenyerét. Valahogyan ugyanez a föld termelte ki magából az ő embereit is, továbbadva a saját jóságát, adakozását, beteljesülését, örömlelését a betakarított terményben.
(Hildegardis nővér után szabadon és nyersen, a kiemelést pedig megengedtem magamnak :-) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése