Mindig az kéne, ami nincs. Végülis, ha úgy vesszük, ez az élet értelme (megmondám, bumm), mert akkor, éspedig és naakkor törekedek, hogy meglegyen nekem az a valami. Amit sohase érhetek el rendesen, hát az okozza a legnagyobb fejtörést. Ha kicsit elértem belőle, akkor a kicsi adja a helyzetnek megfelelő legmagasabb szintű örömet. De ha a pohár nagyobb részét látom, akkor kiakadok, hogy még mindig, mennyire üres... Ha!
Az én életem értelme biztosan a rend és az én viszonyom hozzá. Ez lehet a dologban, mert még a gyerekkori szobámban a földön heverő dolgok közepette is volt egy ösvény az ágyamig, az ösvényen nem is volt semmi! Aztán időről időre nekiálltam aprólékosan és pakolásztam erre-arra, sikálgattam és takarítgattam, rendeztem egyfajta rendszerkét, ami nagy örömmel töltött el. Az én rendszerkéim, agyam szüleményei, ó, fájdalom, rend(!)szerint rövidke ideig tartottak... Aztán kezdődött minden elölről. A rendetlenség, szétszórtság igazából soha nem tűnt el, csak ördögien megbújt a vadiújan elrendezett dolgaim mellett, hogy észre se vegyem, hogyan és mikor kezdődik bepakolódni nem odaillő dolgokkal a tér. De a rendetlenség egy ördögi portéka, nem a csak a teret manipulálja, hanem az időt is. Egyszer a nemzetközi vonatjegyem keresése közben voltam kénytelen rájönni, hogy nem tudom félóra alatt megtalálni és aztán be kellett cserélnem a jegyet a menetjegyirodában és az utazást egy nappal el kellett halasztani.
Ó, tanulni kellett volna már vagy harminc éve, meglátni az első jelét a rendetlenség ördögének, lereagálni azonnal, soha többet nem beleesni a csapdába! (Gondolom, ilyen lehet a nagyvilágban a háború és a béke viszonya is, ehhez nem kell nagy filozófia. Tökéletlen, nyamvadék az ember és inkább nem látja meg magát hisztiben és káoszban, hogy jól behúzná a farkát, mint hogy meglátná.)
Negyvenkettő alatt valahogy csak kiderült (és ezzel, öndicséret büdös vagy sem, de sokkal előrébb tarthatok sok-sok képmutató embertársamnál, még ha ilyen is vagyok, amilyen), hogy az áhított rendet soha nem fogom elérni az életemben. Bár lennék egyszerűbb eset, dehát az ugye nem vagyok! :-D Úgyhogy komplementer rendszereket kezdtem keresni, mialatt a káosz lassan ganyédomb méretűvé torzult az életem feneke alatt. Igen, alul rétegződik a tíz éve ki nem bontott doboz varrnivaló, a fél éve kinőtt gyermekruhák rendszerezése, rengeteg pakolgatnivaló... igazából nemlétező nyugdíjas éveimre évtizedekre előre van itt mit csinálni, haha. Fent pedig kinyitottam egy új csakrát vagy mi a csuda, először is kellett nekem külföldre menni tanulni, mi mást, hát persze hogy egyházzenét. A liturgia rendje fantasztikus energiaforrás, hiszen évszázadok alatt különböző hagyományok alakultak ki, amit különböző mértékben változtak azaz reformálódtak. Mindemellett a gregorián zene és előadásművészet szféráiban lődörögni, mint valami drogos, ez egyszerűen leírhatatlan élmény. I want to fly! Just leave the shit behind...
A diszi egy liber ordinarius (az LO). Azaz egy olyan könyv, ami nem csak azt írja, miket énekeltek és miket csináltak, hanem azt is, hogy hogyan lehetett mindent egy napba belepasszintani. Másik napra nem igazán lehetett áttenni a dolgokat, hiszen rendszerint az is telítve volt mindenfélével. Az imádság (ora) és a munka (labora) két nagyon is különálló dolog. Persze, mindig voltak lazázók a kolostorban is, de azért a napi munkát elvégezni, miközben az imapenzum napi 5-6 óra éneklést jelentett, ez nem volt egyáltalán piskóta. Persze, a 10. század kolostori ora et labora-etikája nem igazán hasonlítható egy 18. században pöffeszkedőre hízott apátéhoz, nem kérdés. De a rend, a rendszer állandó keresése a megváltozott körülmények ellenére (az LO 1590-ből való, zeneileg valószínű nem volt nagy robbantás, de más szempontból értékes: akkorra hihetetlen mértékben felszaporodtak az ünnepek és a különböző imaszándékok és más plusz liturgikus események, na ezeket dokumentálja sikerrel) nem lehetett egyszerű feladat sem annak, aki a könyvet megírta, sem annak, aki aszerint élte a mindennapokat. DE: valaki megpróbálta szembedobni magát a lehetetlennel.
Az én keresztem génállományi okokból kifolyólag tovább cipeli a kedves családom, bár egyelőre még úgy néz ki, mintha nem cipelné senki rajtam kívül. Na majd meglátjuk. Kicsit el szeretnék menni egy kolostorba vagy három napra, hogy tükörbe tudjak nézni a saját énemmel úgy, hogy közben nem akar valaki más velem közös szelfit csinálni.
2 megjegyzés:
Jajj, Baba. Ezt a nagypénteki tükröt olvasni a káoszban...rettenetesen unom a kinőtt ruhákat. S úgy mindent, amit pakolni kell ideoda. Üvöltözés megvolt, nuku pálesz Nagypénteken. Ahogy belekezdtem a bejegyzésed olvasásához, egyből a vonatjegy jutott eszembe :D
Mondanám, hogy ezek az élmények... a régi szép idők! dehát ugye, se régi, se szép... utólag persze csak röhögni lehet rajta, a ma töketlen valóságán dettó. :-D
Megjegyzés küldése