Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2021. december 30., csütörtök

Hosszú (meg)érkezés

Eltart egy ideig, míg hazaérek, úgy nézem... Megérkezni valahová máshová mintha egyszerűbb lenne. Elméletileg hétfő este óta otthon vagyunk. Át kell gondolni a befejezett cselekményű igéket, még magyarul is, ejszen.

Na de. Gatya felkötve, még van két hét addig, míg munkahelyre kezdek járni. A kötetben szereplő írások rendszerezése versus robbantott háztartás. Ki az erősebb? HÖÖ?! :-D

2021. december 25., szombat

The show must go on

Húslevest nem főztem hajnal négytől se ma, se a tegnap, sőt még éjféli misére se mentem, csak egy kényelmesre negyedmagammal, este 8-kor a keresztes nővérkékhez, hogy akkor hadd nosztalgiázzunk kicsit.... gyerekeket beöltöztettem új, színes maszkokba, sádámm, mire hazaérünk, hátha megjön az Angyal?...

A kicsi nosztalgiázásból az lett, hogy Rőtmalac volt az orgonista, s mivel látta, hogy én vagyok beosztva előénekesnek (áá, kicsi nosztalgia, hiszen úgyis otthon vagyok), telepakolt kottával és a bevezető zsolit is nyakamba kaptam (úgyis otthon vagyok), invitatóriummal, mise előtt nagy orgonazengetés után az ótestamentumi teljes szöveggel (hoppá... ezt már csak olyan liturgikus buzik csinálják, mint ő, asszem bagatell, fog ez menni), háát, a kicsi csőrikék teljes csendben (és rémülettel) lapítottak a padban hátul, míg én másfél órán keresztül előénekeltem, amiből félóra intenzív izzadás volt az ambónál, ráadásul egy adagban (az egészet közvetítette élőben a rádió a klinikán odaát). Az egészet lapról énekeltem, prima vista, kérem, volt kb. 3 db. ordas hibám, amikért nem akarok felelősséget vállalni (brrr), aztán a mise alatt ellapoztam az allelujaverset, kénytelen voltam a misekönyvből sandítani a szöveget, a dallam pedig kész impró volt (Rőtmalac a vers felénél már rájött, hogy ezt nem lesz érdemes tovább kísérni orgonán... naná, ennyi év gyakorlat után hamar felfogta), végül diadallal kimásztam a csávából, az Isten Báránya már maszkkal ment, ambó nélkül, mert a legkisebb csőrike megunta addigra az egészet (fáj a májam, az a leizzasztott, az).... Hátravolt még a java: a mise végén totál pókerarccal, mögötte rettenetes lebőgéssel köszöntgetni mindenkit holmi karácsonyolás végett, közben Rőtmalac diplomatikus vigyorral rám kacsint egy kedélyszünetben, hát majdnem elsüllyedtem. Az tény, hogy ezt az egész pakétot nem tudja itt elénekelni más úgy, mint én - háát, tulajdonképpen Rőtmalac asszonyság szokta, de neki nincs ekkora volumenje (versus ordas hibák? ööö, ezt a mérleget most nem fogom megcsinálni.)

Szerencsére hazajöttünk és itthon várt az Angyal és egy pohár pálinka. A nemjóját ennek az aránytalanságnak. Ja persze, majdnem elfelejtettem: Boldog Karácsonyt!

2021. december 23., csütörtök

Ringispíííl

Jobb nekem fotózni, itt lent:



2021. december 22., szerda

Aránytalanság

Az én életemre ez a jellemző, húzd meg - ereszd meg! de ha megáll évekre a szakma motorja, akkor mindenképp aránytalan az, amilyen mértékben belódul. Vagy ahogy hirtelen leáll minden. Vagy mégsem?

Igazából ez ellen próbálok tenni ezerrel - höö? kiegyenlíteni? vagy mi a fene. Olyan vagyok, mint valami szerkentyű, ami azért van, hogy az áramingadozásokat kiküszöbölje. Mikor például majdnem egy évig vártam a versenyvizsgára (az állás nem lett az enyém, ugyebár), akkor találtam rá a topolyai kéziratos kottákra. Aztán konfikötet, közte az LO kiadása (rémes Bajormedvét kibírtam, igenis, pipa), itt-ott írtam valamiket, kicsit mentem ide-oda, két hét Pest, aztán megint, sváb kották, kalandos utazások a szabadcsapatok által lebombázott templomrom közepén (akkor még nem tudtam, hogy alá van aknázva bőven, lehet így nem lőttem volna én is vagy ötven képet a kamerával...), a melóim egy jó része ingyen vala, ez lehetett az, mikor leállt a motrom. Hümm.

Most viszont egyszerre kapok két lehetőséget, amiből lehet, semmi nem jön össze, de egyszerre a semmiből kettő, mi ez, ha neem furcsa. Többhavi várakozás helyett tíz nap alatt megjött az értesítés a minisztériumból, honosították a diplomámat, jelentkezzek személyesen 30 napon belül. Ez a drót az otthoni nádasból.

Rőtmalac és StF... hát, ez egy másik gubanc, iigencsak vegyes érzésekkel jöttem ma haza, azt se tudtam, hová tegyem ezt a beszélgetést. Éppen mérges, mindenkire neheztel, természetesen rám is, és érezteti, hogy szar világba csöppenni szar dolog. Megcáfolni én se tudom, az utóbbi években ugyanis úgy elbaltázta a tanszékvezető, aki koncertorgonista, a jövőképet, ezenkívül totál lezüllesztette az egyetem antiklerikális vezetősége a gregorián szak jogi alapját, hogy elvesztette az egyenjogúságát az orgonával és a karvezetéssel szemben, és amikor Rőtmalac emeritusból valódi nyugdíjba kerül, s a helyzet marad, ahogy van, a fene ette meg az egészet, mert többet már nem hirdetnek állást. Ó, borzalom... Tehát marad az utolsó 2-3 év (erre kellek én, áramingadozást kiküszöbölendő), és talán lesz egy új rektor, és talán az egyetem önállósága nem feltétlenül a szak hátránya lesz - már ha javunkra alakul a rektori grémium összetétele. Egyelőre a professzori állás a jövőre nézve be van fagyasztva, tíz évvel ezelőtt még volt elméletileg egy "postdoc-közben-hat-év-alatt-majd-habilitál"- opció, de most már ezt is megette a fene, niksz professur für gregorianik. A diákok? háát, van három, kettő még valamennyire használható, a harmadik izé, az egyik egy ferences, akinek a horvát atya telebeszélte a fejét, hogy nem szabad beoltatnia magát, na egy ilyennel énekeltünk vasárnap a dómban, mert hanem esett volna a szemeszteri jegye. Huhh. (Én semmitől nem megijedni, egy emberrel is becsületesen dolgozni, naná.)

Háát... a kulisszáktól nekem mindig hányingerem lett, ez húsz évvel ezelőtt se volt másképp, jobb volt, míg egyetemistaként nem értesültem ezekről a szarokról. Fazit: itt fejre is állhatok, de ha a rektori kerekasztalt nem tudom meggyőzni a következő néhány évben, hogy a gregorián szak milyen nagyszerű dolog, marad a professzori állások modern fúziója, hogy összesen két zenetörténet-főállás az egész egyetemen, gregorián nélkül... az első általános, másodikhoz pedig hozzáragasztották a gender-kutatást... a helyzet odaát, a többi tanszéken azért is aránytalan (már hogy ennél maradjak), mert ezek az állások miről is szólhatnának? egyszerre 2000 ázsiai hallgatónak a szakdolgozatát/doktoriját koordinálni!!! úgy, hogy több, mint a fele gender-téma. Modisch. Kész borzalom.

Most kellene kicsit visszavenni a sebességből, egyelőre behúztam a nyakam. Brrr.

2021. december 20., hétfő

Stáájri galéria

Mára elég sok intéznivaló van hátra, de hátha sikerült belegyömöszölni ebbe a napba a maiakat, hm-hm.

Tegnapi galéria:

Itt próbál a dóm kórusa, ez a Domchorstudio (sokat koptattam 2003 óta, tény és való):


Ezt látni Nagymamától. Háttérben három állított kereszt mered a kálváriadombról felfelé, szó szerint:
A frissen restaurált dóm. Hát, ezek a lámpák olyan ocsmányak lettek, hogy inkább szemet hunyok, mit tehetnék mást:
A kápellmájszter ezt darálja éppen a próbákon. Karácsonyra készülnek, de közben még Advent is van, úgyhogy van munka bőven. Imhol a bizonyíték, partitúra a Haydn misére, mellette a vespifüzet:

A Domchorstudio keményen dolgozik ám, bizonyíték a dómban, hogy vannak zenekari próbák is: otthagyott bőgő és üstdobok (Rőtmalac itt éppen vakarja a fülét, a dómkápellmájszter pedig lefelé sandít, Csőrike bizony paparazzit játszott sutyiban, mikor éppen nem énekelt a bandában):

Máma még óriáskerék es várható s mivel én ettől hányni szoktam, már a baratinámat is meghíttam egy óriáskerékre, aki a múltkor már vitte egy körre ezeket a gazfick leánkákat. Hajrá, hajrá.


2021. december 17., péntek

Dobozaim

Elvittem a dobozaimat. Igazából megszabadultam tőlük, mert ezt akartam már, végre, leadni őket az archívumba...

Mikor elkezdtem kipakolni őket a csomagtartóból, valahol erőt vett rajtam valami búcsúzásféle, milyen hülye is vagyok. Meg akartam szabadulni már az egésztől, s közben rájöttem, hogy hozzámnőttek egy év alatt!.. minden nap rámköszöntek: Naa, mikor foglalkozol már velünk?... majdnem egy évig vártak türelmes, de szemrehányó tekintettel, most meg (végre!) két hét és aztán megint kb. két hét meló, és visszamentek a helyükre, hiszen az az otthonuk, és én hülye, mint egy nagyi, aki elbúcsúzik a nyaraló unokáitól, igen, bevallom hogy üres lett a szekrény meg az egész szoba.... hát, én TÉNYLEG nem vagyok normális.

Holnap viszont tényleg nagymamához megy a csürhém, Kaktusz marad a szimfonikus zenekarral, itt meg senki nem akart szót fogadni egész nap, mindjárt falnak megyek - ha nem lenne elég program a dobozok nélkül is.

2021. december 13., hétfő

Csőrike-fej, jó nagy

Igen, igen, megfogadtam magamnak, hogy ilyenekkel nem foglalkozok, hogy innét üzenjek a blogomról egy olyannak, aki egyrészt nem olvas engem, másrészt letojja, hogy a világon vagyok, de ha ismerne, se törődne velem. De mivel a dolog maga - amiről most szó van - engem nagyon, de nagyon idegesít, már mindjárt egy hete, ezért úgy döntöttem, kiírom magamból, legalábbis addig írok, amíg még jön valami, oszt csá.

Egész létezésemet, gyermekkorom óta a nemek közötti konfliktus érzékelése, feldolgozása és megélése tölti ki. Ez nem azt jelenti, hogy ezen kívül semmi más nem létezik, hanem ez valahol alsó zsigerből időnként előtör, azzal is jelzi, hogy még mindig itt van a pszichémben. Ezen kívül sok másról is szól az életem. Más pólusok harca is jelen van életemben sötöbö, de én most erről akarok írni.

Gyermeknek vártak, nem leánkának, a társadalmi normák és sztereotípiák szerint, amik erősen átszőtték az akkori időket (a mostaniakat is, de közben már nagyon összebogzódtak a szálak). Ennek értelmében én a teremtés koronája lettem, s annak ellenére, hogy a szülészeten egyhamar kiderült az igazság, apám nem tágított, makacs volt, de nagyon, néha okosan, néha bután (ezt örököltem én is, meg a porontyaim is), szóval én gyermeknek lettem nevelve. Igaz, nem ostorral, nem kényszerített senki, hogy nee babázzak pölö. Vagy mittudomén. Apám kreált magának egy párhuzamos világot (azzal igencsak nem számolt, hogy bizonyos értelemben két fia lett a két lány helyett, de most inkább nem bonyolítanám az amúgy is összehuzigált szálakat), nos, az ő világában lett egy leánka és egy gyermek, ebben a sorrendben. És tulajdonképpen nem piszkált bele abba, hogy ne bámuljam a szétbontott varrógép vagy a motorbicikli belét, na persze, nem is mutatta, hogy itt van ez a bizgetyű, látod, ez erre való stb, mivel erős oldala a pedagógia nem vala, hát egyszerűen hagyta, hogy csináljam mellette, ami jólesik, aztán nőttem, mint a burján. Hopp, egyszer csak felnőttem, erre lassan kezdte vakarni a fejét, mert sehogy nem passzoltam semmilyen képbe, se az övébe, se a máséba, nő voltam meg nem is, gyermek is meg nem is. Híjj, az iskoláját...

Az egy igen érdekes és rejtélyes labirintus közepe, hogy vajon merre avanzsált idővel az ő kreált gyermek-elképzelése, másrészt én mennyire éltem meg a kívülről jövő jelzéseket a családból, melyik nemi sztereotípiának hogy érdemesebb megfelelni itt és ekkor, majd később, máshol - hát, valami maradt ebből, miért ne maradt volna?... Volt jó és kevésbé jó oldala. Kamaszkoromban sokat voltam szerelmes, egy része szenvedés és vágyakozás volt, egy része ritka intenzitású, teljesnek megélt boldogság. Nekem feszt pasi kellett tartós kapcsolat végett (képzeld de segg, aki miatt ezt most írom, ha még szivárványízlésem is lett volna, haha, de most szerencséd van, ettől megkíméllek), de egy különleges, normákat felrúgó fazon, nem is tudom, milyen, aztán lett is meg nem is - ha eszembe jut az akkori énem, kész csoda, hiszen soha nem éreztem magam pasit fogónak, kirakatbaba-féle az életben nem voltam, most se vagyok. A szerelmem elvesztése azóta rejtély, nekem meg évekbe telt, míg kihevertem. Húszévesen csak rémlett, hogy mit akarnék csinálni az életben, de az nagy valószínűséggel egy konvencionális út lett volna, amiből nem tudtam volna kitörni. Visszatekintve, jó sok megalázást lenyeltem az egyetemen, aztán a munkahelyemen, amik hosszútávon is csak arra lettek volna jók, hogy betörjenek végül és kiöljék belőlem azt, aki most vagyok. DE nem hibáztatok senkit, akik piszkáltak, hiszen ők abba nevelődtek bele, hogy egy húszéves nő egy késői kislány, akit csak egy út felé érdemes egyengetni, ez az élet rendje. Hiszen: ha valakinek férje és gyerekei vannak, van egy munkahelye és lakása, akkor mindene megvan, mit is akarhatna többet?...

Nahát, tényleg ilyen egyszerű recept szerint működnénk MI MAGYAR NŐK??? Egyáltalán, honnét ez a felháborító gyűjtőnév, ha csak nem a politikusok szájából? a szűk látókörű, csőlátású, műveletlen, hazugságokat burjánoztató, tehetségtelen farizeusoktól?... akik még azt is megjátszanák, hogy a keresztényi irányultságomat használják fel ahhoz az istentelen kotyvalékhoz, amivel a háziasszonyi ideál nemes oltárát fröcskölik - már ha van ilyen, egyáltalán? ki veszi magának a bátorságot, hogy bezúzzon egyet a sok indába burkolt, életet adó húsgombolyagba, ami az én testem és természetesen a magánügyem? Mindeközben mézesmázos, képmutató szövegekkel hálálkodnak, hogy milyen nemes és önfeláldozó vagyok ebben a hálátlan szerepkörben - pont olyan vagyok, amilyennek amúgy lennem kell, de ha (még) nem is, ezzel már biztosan az leszek! Nahát, ezzel az alibi a másik oldalnak is biztosítva van: természetesen úgy van rendjén, hogy megalázó körülményrendszerben és megalázó személyek mellett éljek!... Ezt a logikát, testvér...

Jelzem, hogy NŐ vagyok, egyrészt, ha pasik ááltal dominált a világ, ha nem. Másrészt EMBER: a mindenkori teremtés koronája, ennek pedig nincs neme, teccik vagy sem. Persze, hogy tökéletlen vagyok, hiszen nem vagyok hülye! egy, ebben a mozgó világban élő és azzal változó, helyemet kereső ember vagyok, de az Úrnak úgy vagyok tökéletes, amilyennek engem teremtett. Ez nekem nem alibi! Egész életem arról szól, hogy az Úr tervét kutatom, amivel engem életre hívott, millió rejtett belső bugyromat próbálom megismerni, kiaknázni magamból a lehetőségeket, élni és örülni az ajándékoknak és az eredményeknek. De ugyanakkor, ez nem arról szól, hogy engem ez a világ manipulálni fog, hanem azt jelenti, hogy az élet dzsungelében ÉN fogom megszabni az útirányt, s amíg ezzel másnak nem ártok, tessék engem békén hagyni s főleg az én életembe nem beleszólni és engemet se női, se emberi mivoltomban nem sértegetni, mert különben kihúzom a bicskát!

2021. december 10., péntek

Ránc a hajtásban

Taknyolás és tompa bambulás keményen tartják magukat. Megpróbáltam délután, ha már lemondtam a Cruella óráját, aludni-forma, kevés sikerrel. Egyelőre azt érzem, hogy érzem mindenemet, nem is tudtam, hogy milyen jó, ha nem érezzük mindenünket napközben, ugyebár. Úgyhogy felhagytam ezzel vagy másfél óra múlva, nyehh.

Főztem most egy kávét meg egy kancsó aromás teát, eszegetek melléje a tegnapi tökös tálbafőtt-sütiből, és munkára fel, mert várnak azok a dög dobozok. Dobozocskáim-dobozocskáim, tulajdonképpen szeretlek titeket, csak na.

2021. december 9., csütörtök

Addig jár a korsó

Csoda, hogy eddig bírtam a strapát, természetesen megérkezett ma reggel az orromba a takonykór, aztán terjedt tovább, fejembe, mindenhová, kicsit szédülök meg rohadtul vagyok, mi tagadás. Meglett a sok melónak és kevés alvásnak az eredménye, arról nem is beszélve, hogy itt mindenki volt már náthás, és én, ha egyáltalán elkapok valamit, rendszerint utoljára van, nesze, nesze még egy rittyentőset neki!...

Ettől tartottam, hogy mi lesz, ha közbejön valami, hogy ne tudjak haladni a munkával: voálá.

Mérleg: hat levéltár-doboznyi kottából három teljesen le van zárva. Azaz: letisztázva, elrendezve, indexelve, lefotózva. Sőt, még egy hetedik is lett, amit én szerketáltam egy másik templomból, és már elő van készítve ez is, mint egy menyasszony.

Kéziratos kották még egyben vannak, de ennek is csak egy részét teszik ki, szerencsére. A többi ilyen-olyan cecilianista nyomtatvány. Én mindig is megbíztam a német minőségben, s ha nem Solingen, akkor Pustet kiadó, bánom is én, legalább nem esik szét, könnyebb rendezni, mint kántor uram kézzel írt foxtrott káposztaleveleit kottácskáit.

Meg kell gyógyulnom, basszus. Merthogy a három másik még hátravan, vasárnap megint szólót kell énekelni, és ha jövő héten nem kerül be ez a never ending story az archívumba, azaz az ő helyére, akkor nekem meszeltek.

2021. december 8., szerda

Mai állás

Akta-előkészítés nincs, ügyvéd nem vállalja a balhét tovább, 60 napig ülhetnekrajta a minisztériumban, rizikós lehet - de adott egy telefonszámot. A gimi igazgatónője szerint aztán gyorsan kell betelefonálni, csináltatni fix időpontot Belgrádba a minisztériumba, és nyomás!... Három hét alatt elintézik az egész honosítást. A telefonszámon aszonták Kaktusznak, dehogy kell személyes időpont, csak elektronikusan feltölteni oszt kész. És néhány nap.

Most valaki hülye. Vagy mindenki hülye. Mint a kormányzó a Szaffi című rajzfilmben: 

Megölöm!... dehogy. Mindenkit megölök! Az a legbiztosabb.

2021. december 6., hétfő

Jaj de macskajaj

Ebben az országban külön síneken mennek az intéznivalók. Az ügyvédem három hete küldött mailt a minisztériumba, amit le se bajszintottak. Most pedig!... egy mai, telefonálási háromszög után szinte teljesen biztos, hogy kapok időpontot a felsőbb körbe. Először is akta-előkészítésre, holnapután 10-kor. Tejóég, hogy lesz ebből két hét alatt diplomahonosítááás?... (Ép ember itt és ilyenkor behúzza a nyakát és vakon lép egyet a gödörbe, hátha nem üres liftakna lesz?! éés ezek aztán tényleg ritkán suvadnak belé a semmibe, csak azt nem tudom, hogy csinálják....)

2021. december 4., szombat

Lemaradtam_forma (speichern unter: Munkara_fel)

Ma kéne nyesni valami ágacskát, izé, de a végén még ezzel is lemaradok. Ötödikén már nem lesz Barbara, Borbála meg effélék. Az iskoláját ennek a kálendáriomnak, azt!... hogy mindig ilyenekkel gyűlik meg az én bajom! Soha nem lehet kitörölni a liber ordinarius kényszerét... Pedig a diszim nyomtatott változatába azóta se néztem bele - na, nem is akarok egyhamar.

Tegnapi hajhaj-koncert letudva, a három csőrikéből kettő takonykórban, de nem veszélyes, csak éppen nem menni nekik suliba szerdáig. Na de persze, időpont éppen akkor volt tegnap, mikor a koncertünk, úgyhogy nem fárasztottam a részletekkel a nővérkét, inkább elvittem ma délelőtt az ügyeletbe a bandát s kész.

Kaktusz teljesen tűspárna volt a tegnap, ja, hogy még az orgonémbert is kellett vinni külön az eseményre, aztán ma hazacúgolni, brrr. A be- és kipakolása csak úgy megy, hogy túl kell élni, jelentem, túléltem ezt is, az estélyi ruhát is, meg a vacsorát is, a szerb vendéglőt már ki is szellőztettem a ruhámból. Aligocska a Tiszán túl volt tíz percre a dolog, szerencsére. Míg hazaért a némber, a ruha is kiszellőzött egy ügyes füstmentes óra alatt a teraszon.

Még tegnap délelőtt telefonált nekem a gimi igazgatónője, hogy megint szülni megy a zenetanárnő, lássuk akkor, talán elég lesz-e a friss állampolgárságom nyelvvizsga nélkül, de csak 30% lenne, az is mind magyar osztályban. Hát lássuk, persze, mondom én. Mikor kellene kezdeni? Január 10-én. Okés, pápá. (közben eszembe jutott, hogy az emeleten hagytam én félbe egy s mást a héten, de hess-hess, most heppi a világ)

Hát aludtam én egy napot tisztességgel a dologra, most itt vagyok a cellámban, megvetettem az ágyamat és nézegetem, mit is hagytam félbe, mielőtt a könyvet elküldtem volna a nyomdába:

A.... a... levéltári dobozok!... Uuupsz. A sok indexelnivaló, a források, amit hellyel-közzel fotózni is kell. Hujjujuj, gatya felkötve, munkazene beindítva. A baj csak az, hogy a természetes fény olyan rövid ideig tart ebben az évszakban, hogy na. S mivel ma gyerekorvos, orgonapakolás és némi ebédelés is volt idáig, iparkodnom kell, hiszen jó eséllyel maradt egy vagy másfél órám a setét valóságig.  Legalább a bársonyruhámat nem füstölte ki a szomszéd, már ez is valami.

Gyerünk!...

2021. november 30., kedd

Szent András és Publikum

Kezdenek zizegni a fejemben a munkáim fozlányai, de kábé olyan szinten, mint egy-egy zsinat előtti kálendáriomban a szentek ünnepei, gyúródva egymás hegyén-hátán, hogy mikor jön már egy reformer, aki rendet rak a szent bugyorban...

A könyvet némi csatározás és 3 korrektúra-kör után zöld fényre eresztettem-forma, hát ez a nyomda is olyan, mintha az alagútban éppen zöldre váltott volna a lámpa, szóval ki kell neki még jönni odaátról, izgulós egy helyzet. Már csak azt várom igazából, mikor megyünk el a szerző borospincéjébe, mert akkor már ünneplés van.

Kigyomroztam két levéltári dobozt, beindexeltem, fotóztam a digitális rendszerembe egy csomót. Kipurc. Hol van még a többi?.... ezen kívül négy (quattro!... vier!...) maradt, legnagyobb jóindulattal két nap alatt belelek ki egyet, de akkor minden más úszik itt körülöttem. Brrr.

Holnapután főpróba, pénteken Kaktusszal koncert, mit mondjak, utálom a gondolatát is, hogy még nem tudjuk a műsort, nemhogy nem próbáltuk át...

Ma a legnagyobb csőrikét hazaküldték mérgesen hittanról (amúgy a többieket is), mivel senki nem tudta a csoportból, hogy ki volt Szent András. Na, még ezzel is én foglalkozzak, nincs-e elég bajom? Szent András és Publikum, az! Még jó, hogy kiszedtek egyet s mást abból a kalendáriumból...