Csőrike egy nem akármilyen madár. Sok a dolga... reggeltől estig csak talpal. Na de a sok nyüzsgés közt időnként elfelejti hogy túl nagy a feje ahhoz hogy repüljön, s akkor nagyokat koppan. Egyébként is általában a fejével szokott neki baja lenni. De ha Csőrike betér ide és nyüszköl egy kicsit, a feje is könnyebb lesz.

2020. november 28., szombat

Viszonyulásaim az időhöz

Eliade azt írja, hogy az időt is, hasonlóan a térhez, szakralizálni lehet emberileg, cselekvéssel, gondolattal, érzéssel. Namármmost, ha az én viszonyomat nézem az időhöz, könnyen megeshet, hogy még képlékenyebb ez a valami, mint valaha is volt. Nem arra gondolok, hogy profanizálom vagy szakralizálom, hanem a mindennapi időfíling, annak a valaminek a recepciója, ami hol kicsi gombóc, hol felfújt lufi, ezenkívül vasfenekű dob vagy hópehely, és önmagában sehogyse akar megszületni, csak mindig valamihez hozzáragasztva, amitől (vagy éppen ettől elvonatkozatva?...) elvesztem fölötte az uralmat. A kapkodásról az elmúlt két évtized alatt sikerült valamennyire leszoknom, mert arra rájöttem, hogy a dolgok nem lesznek attól gyorsabban készen, sőt, mintha még lassabb is lenne a végeredmény, ami aztán igazán rémes frusztrálási rohamokba torkollott. A környezetemben mindenki valamilyen szinten időbeteg, ez se fog segíteni a gyógyulásban, már ha van ilyen. Nem tudok szintéziseket gyártani, szétszórt vagyok és ezt nem is tudnám azzal érzékeltetni jobban, ahogy most nem összefoglalok, hanem leírok néhány kirívó példát, izé, bizonyítékot, hogy ezzel a szkillel itt nálam valami baj van:

1. Az első gyereknél végleg rádöbbentem, hogy valami lehet a dologban, ahogy énnekem kicsúszik a kezemből az idő. Az óvodában a szülők közül elsőnek kezdtem átöltöztetni a gyerekemet és utolsónak fejeztem be. Az ajtóból még vissza kellett menni valami ottfelejtett cuccért. Peinlich...

2. Most már nem fogom tudni megmenteni az egész háztartást, a hónapok óta halogatott katalogizálnivalót, az évek óta feldolgozatlan zsákokat és dobozokat. De néha azért felszisszenek a gondolatra, hogy 7,5 éve költöztünk ide és még van zsák, amibe azóta nem nyúltam bele. Vigasztal a tény azonban, hogy amikor költözni kellett a házon belül (építkezés 1, 2,... x alkalommal), kényszerűségből muszáj volt nekem időnként egyet-egyet rostálni, hogy arrébb mehessünk.

3. A nagy teherautós buli után vagyunk már 2 évvel. Van még 7 banánosdoboz könyv, 3 vagy 4 nagy doboz tele.... valamivel, ami inkább apróság, mint cucc. Az ilyen pandóraszelencét meg bolond leszek kinyitani, naná hogy ez lesz az utolsó.

4. Leginkább a konyhai sziget zavar, amit nem tudok egyik nap se felszámolni. Amit naponta muszájból abszolválok, a főzés, a seprés és a mosogatás nagyja. A mosnivalóval mindig kullogok, de kicsikét sokan termelünk sok pakolnivalót, általában meg kevesen dolgozunk. Ennél több nem fér bele, ha valami egyebet csinálok, egyébbel maradok le. Egész nap dolgozom.

5. Az időhiányom. A doktori, míg meg nem lett, szentül meg voltam győződve, hogy ő a ludas az egészben, utána nekem egyből könnyebb lesz. Egy frászt. Tükör azt mondja, ennél csak rosszabb lesz, úgyhogy tessék annak örülni és megbecsülni, amit ma sikerül elvégezned. 

Micsoda egy telhetetlen fehérnép! Mééghogy kontrollálni az időt! Hallatlan.

(Epilógusnak meghallgatni: Time by Pink Floyd)

2020. november 27., péntek

Kialvatlanság

Kaktusz: Csőrike, lécci szkenneld be ezt, ni, missa mangalica. Kell a diáknak.

Csőrike: (Hööö???)

Kaktusz: Hát, ha van olyan, hogy a nagyfenekű nők napja, akkor ez a missa mangalica. Az... a Missa Hungarica, az.


(Már negyedik napja, hogy éjjelente készíti a videós koncertet.)

2020. november 24., kedd

Gyereknevelés, káposzta...

Irgalmatlan savanyú szag van az egész házban: fő a várva várt töltött káposzta! Amennyi időt én ezzel ma elvacakoltam, háát... és még azt se mondhatom, hogy legalább lefagyasztom egy részét. Ezek a sáskák két vagy max. három nap alatt mind felzabálják, és még azt is megkérdik, mikor lesz megint?...

A legnagyobbikra ordítoztunk egy adagot, rettenetes a pubertása egy olyannak, aki soha nem nőtte ki a dackorszakot. Igen, ez sokkal rosszabb, mint a dackorszak, amire évekig vártunk: hogy kinője, mert akkor jobb lesz. Na persze! szabotázsként ma a nagy jelent után félóráig ült a lányos szobában, belülről támasztva az ajtót, hogy ne menjen oda be senki. Aztán mikor megérezte a savanyú szagot, lejött és vigyorogva megölelt hátulról, hogy majd megüte a gut. A.

A középső, éppen úgy alakult, hogy a nagy ordítozós jelenet után mondta fel a szerb verset videóra, mert így kell beküldeni a tancinak, hogy vajon tényleg kívülről mondja-e (nem, ilyen gyorsan úgyse tud olvasni szerbül, dehát evvan). A vers a legjobb anyáról szól a világon. Aki: kedves, szép, lágy hangja van (blago... izééé).... na erre egyszeribe összenéztünk Kaktusszal, de alig-alig tudtuk visszatartani a röhögést, hogy ne robbanjon bele a világba, ebbe a rettenetes káposztaszagba....

A legkisebb eközben nyugiban elvolt a játékkal odafent, már meg se parittyázta, éppeg jelenet volt-e vagy sem. Fejlődik, na.

Spenóthírek Rácországból

Nyáron uborka, télen spenót. Most már mi is tél-féle évszakba érkeztünk. Tegnap délutánra az ablakpárkányon megfagytak a kinnfelejtett banánoszacskóban a banánok végei. A bejárati ajtón ki kell cserélni a szúnyogháló-frízt a deszka-frízre, becúgoltam ma reggel a fűtőházból, azaz a raktárból.

Az emberek elkezdték a színeváltozást, én meg csak ámulok itt a semmiben. Emlékszem anno családi mesékből olyasmikre, hogy "bezzeg ikszipszilon akkor még olyan volt, hogy... most meg ilyennek mutatja magát, hogy elhiggyük!..." stb.

A kórustagok megijedtek hirtelen, pedig ezelőtt két héttel még milyen harciasan vállalták, hogy nem félnek semmitől (én eközben valószínűségszámítással, igencsak kúl üzemmódban mindvégig tudatában voltam annak, hogy kockázatban énekelünk a kezdet kezdetétől, és azóta változatlanul vállaltam ezt, de na). 

És a többiek!.... A Nagy Lapos lakossága...

A koronavírus: kitaláció, csipelni akarnak, politika az egész - röfögött a fész az elmúlt hónapokban, s hiába némítottam el az egyik szülő bejegyzéseit, már ott volt a másiké, nőttek ki, mint a gombák. Néhány szülő sajnos nem némítható el teljesen, mert a két gyermeknek mindenféle osztálycsoportjai vannak, ahol feszt fontos infók között kell bogarásznom (elvégre azért hozták létre ezeket a csoportokat... ööö). Emlékszem konkrétan is az egyik anyukára, harciasan kommentelt mindent, amit csak lehetett, influenza ez is, maszkviselés hülyeség stb.-stb.

Namármost, lezajlottak ezek a fertőző gócgyártó temetések. A rádióban 3 napig csak hárfamuzsika meg és klasszikus zene szólt. (Kaktusz meg is jegyezte, bezzeg erre jó az, amit csinálunk, de máskor nem kellünk, ugye?! Te Csőrike, figyeled? ez a szar helyi rádió végre már jó zenét ad. El se hiszem!...)

Potyognak az rácországi egyházfők, akik mellesleg szép kort megértek, akárhogy is vesszük. Említett kedvesszülő-anyuka pedig ismét harcias kommentáradatba lendül (mintha csak megjött volna az esze? de nem, ez a csalóka első benyomásom): 

Maszk nélkül! itt csókolgatni a koporsót egymás után! a vírus kellős közepén! és micsoda tömeg! bezzeg ezekre soha nem vonatkoznak a korlátozások!...

Szóval kijön a magyar nemlétező bicska és haddd karcoljuk vele a jó régi lemezt. 

Ja, ja, tudom én, ti mindig el voltatok nyomva, ehhez nem kell nagy nyüszkölés. Elment az esze itt mindenkinek!

2020. november 16., hétfő

Kolostorok. Avagy szabadságoltunk :-)

Megérkeztünk a szabadságról. Ebben a ragyás világban oda érdemes menni, ahol nincsen tömeg. De jó lenne naponta lezarándokolni a másfél órát a napi kolostorig! (Kaktusz rettentően megkopaszodott, hátulról már ez is nyilvánvaló.) Bikkfaerdő. Sziklás szakadék. Nyamm. Kondíció, kondíció... (az éneklés nem kutya - húsz évvel ezelőtt már másnap izomláztól fetrengtem volna!)











Nekem tetszik minden kolostor, ahol az épületek közt ilyen félig szent emberkék kóvályognak. Az egyik apácának olyan szimpi lettem (elvégre én is eléggé buggyantott vagyok), hogy azt mondta, ugye sokkal jobb lenne nekem, ha ortodox lehetnék, hát nem? (Höö... jókat szórakoztam magamban, miközben hörpöltem az elsőosztályú török kávét. A másik, a kis apácajelölt meg könyvelést tanult amúgy és egy ideig Bécsben élt. Hja!)

Ma, amikor hazaértünk, a postaládában fogadott egy jehovista újság, amit a Kultúrpanzió igazgatójának címeztek.

Hát, nekem sorsom van.

2020. november 13., péntek

Lá-teeer-ne, lá-teeer-ne.....

Most már hét és fél éve lakunk ebben az országban, basszuskulcs, de a gyerekekből csak az idei, szőröstül-bőröstül felfordult év hozta ki azt, hogy márpedig nekik Laterne kell! 

Ez igazából full kakukktojás ebben a magyarkodó világban, 'szen egy német hagyományú Márton-napi lámpás felvonulás (Neeeem, nem kerítettünk lovon elöl haladó Márton-katonát, annyira azért nem hibbantunk meg ebben a szűk udvarban!) Egyszerűbb verzió vagy sem, de a három lámpicseket elő kellett készíteni. A két nagyobbik kapta a stájri barkács-lámpicsekeket, ezeket még a StF ovis laternefesztjéről spájzoltuk ide a rendetlenségbe (s hát nem jó lett valamire?!), a kicsinek meg kénytelen voltam magam barkácsolni egyet... jááj, s hogy még időben kész is legyen.

És mikor csináljuk, hát nem este kilenckor, hogy zengjen az egész utca?.... ezek a gazfickok még két szakaszt meg is tanultak kívülről az egyik énekből, a másikból is egyet, és ezt skandálták felváltva. Nem tudtam megállni, készítettem két rövid vidijót a teuton udvari támadásról! :-D

Ide viszont csak néhány elmosódott képecske kerül, ahogy a zöldhagymák közül indul a menet befelé (hátul jobboldalt a kis piros a legküssebbé, naná), 

a hangadó, persze (a középső, ki más),



 és a tánc.

2020. november 9., hétfő

Az új háttérképem

Ez Zombor felé van, egy domb tetején. Kedvenceim ezek a házikók. Itt egyszerűen csak meg kell állni egy kicsit, mindegy, milyen évszak van. Még ha ilyen csutikák is merednek ki a földből, mint most éppen.

A búzakalász meghal, mondja a Gotteslob: Das Weizenkorn muss sterben - hát ez egy böjti ének, most nincs böjtidő se, ez pedig éppenséggel a kukorica megmaradt szára, de mégis ez jutott eszembe.

Na majd feltámadunk, segít a sok-sok tea, az aromás lámpicsekek és az aromás bossa nova. Legalább ma letudtam egy kört a kiadóban, egy hónapig ezek békén hagynak, azaz nyomás, mint vaddisznó, a többi lemaradt melóba.... HRRR....HRRR....

2020. november 5., csütörtök

Tanulok és tanulok

Olaszbástya: időben észreveszed, ha az egyiket már kilőtték, oszt jön a következő erősítése, de most azonnal. Azaz, a macskának is kilenc élete van - elméletileg. Miért ne lenne ez az időszak az alkalmazkodóképesség próbája? Olyan haszontalan reakció, hogy kiakadunk az esetleges kudarcon, egyre inkább nincs is. (Persze, a boldog békeidőkben, ha volt is ilyen egyáltalán, hamar kiakadtunk egy-egy eseményen, napokig-hetekig háppogva rajta. Az átállás azért nem megy tőből, de na.)

A nagy utazónapom után ki kell aludnom ezt a lelkinyomort, ami ma ledöntött. Reggel 8-kor indultam, a határon senki nem volt, aztán szépen félreállítottak várakozni a büntisávba. Percekig úgy nézett ki, hogy se ki, se be, ott fogok kuksolni a senkirészen. Végül helyzetet az alig kétnapos szerb személyi igazolványom mentette meg, amit szerencsémbe a bukszámba dugtam, ahogy kivettem tegnapelőtt a borítékból. De még mindig morogtak rám, hogy miért nincs szerb útlevelem??? Hogy román kocsival, okmányokkal?.... Forget it.

Úgyhogy bevásároltam saccra tél végéig egy adag aranytartalékot (nőnek a gyermekek, mint a gomba), és szorgalmas hörcsög módjára megállapítottam azt is, hogy kezdem a műszakot itthon is lassan, vissza a tavaszi tempóba, bár azért tanultam azóta egy s mást, hogy mégse zizzenjek meg teljesen.

Facit: itt még hónapokig, sőt akár egy félévig semmi kórica nem lesz, se erre, se arra. Nem lett volna elég a riadt embereket kerülgetni Halason: már visszafelé, Szabadkán hajtottam keresztül, mikor szembejött egy SA jelzésű mentőautó, villogó kék fénnyel, beöltözött fehér maskurákkal. Egyből meghűlt a vér bennem: ezek tőlünk hoznak be valakit az intenzívre. De ki nem tudtam volna bogozni, Cínó ül-e a volánnál vagy más, úgy be voltak ezek csomagolva.

Szóval mi más lehetne a közeli jövőben, hogy folytatódik ezerrel az onlány-műszak, még jó, hogy mindannyian itthon vagyunk, és élünk. Máson úgyse tudunk már segíteni, csak azzal, ha nem dugjuk ki az orrunkat.

Az utazás tehát nem a várt irányba vitte a tanulmány szálát, de kijózanításra tökéletesen megfelelt, az alábbi pontokban:

1. itthon kell minden tanulmányt írni, mikor a teljes háznépe alszik, engem kivéve

2. itthon kell megerősíteni a virtuális utazóbástyát, igen, hülyén hangzik, de kell nekünk egy ilyen családi menedék, holmi kétéltű virtuális kutykurutty, jobb hasonlat nem jut most eszembe

3. itthon el kell rendezni ezt a káoszfészket, minden foltozóneműt elő kell keríteni, varrni kell, alkotni kell, folttechnikával vagy anélkül, de sokat, téli kertimunka-helyettesítendő céllal is, úgysmint feszültséglevezetés, feltöltődés, stb.-stb...

Jó sok energiába fog kerülni persze mindez, de miért ne lehetne megcsinálni. Ha pedig dugába dől, kitalálni valami merőben mást. 

Legalább leírtam, már ez is valami.

2020. november 4., szerda

Vezessünk tanulmányt (hö?)

A helyzet tovább bonyolódik, azaz még szövöm a tanulmányt (vagy meglesz időben, vagy leadom máshová, talán, de addig is, jól megkínlódok vele), kijött a kétnyelvű kötet a lektortól (brrr), de én holnap meglógok. Mégpedig eltütükézek odaátra a határ mellé, fogjuk rá, némi karácsonyi vásárlás (adventi álvásár-előkészítés?) irányába.

A habot a tortára az fújta fel, ahogy ma reggel ötkor keltem volna írni, errefel a gépem csupán 3 óra hosszat apdéjtelte magát, a nyavalyába. Ezalatt próbáltam nem kiugrani az ablakon, hanem olvastam irodalmat, olaszul, németül angolul és franciául (francia szótárral, mert az írott szöveg alapján nem mindig jöttem rá arra, mi micsoda akar lenni). És kezdtem egyre jobban vakarni a fejem: ilyenkor bizony el kell menni. Érzem, hogy össze fog állni a fejemben a szerkezet a főbb hivatkozásokkal a holnapi nap folyamán, de ehhez - szép vagy nem szép dolog a környezetvédelem sutba dobása, beismerem, vezetnem kell. Autót. Nem a szomszéd faluig, az kevés. A hónapok óta tartó ülökaseggemen minden bizonnyal tetőzött, ennyi ideig csinálni az én esetemben kóros tünetegyüttest produkál, vajmi.

2020. október 31., szombat

Makó Jeruzsálemtől

Bonaventurában és Eliadéban az a közös, hogy mind a kettőt darabkáiban kell eszegetni (teljesen egyébről diskurálnak különben, ketten kétfelé, térben és időben egyaránt).

És én, bár lassan haladok az ilyen olvasmányokkal, de bizony, hogy minden porcikájukat élvezem. 

Az életem nem lesz elég ahhoz, hogy el is olvassam, amit szeretnék! Legalábbis ez a földi élet. ;-)

2020. október 29., csütörtök

Tanulmány a kalitkában

Vannak olyan dolgok, amiket mindig szívesen csinál az ember. Vannak olyan dolgok, amiket csak időnként csinál szívesen az ember. Vannak olyan dolgok, amiket általában utál csinálni az ember. És persze, van egy teljesen képlékeny kategória, hol ilyen, hol olyan, embere és illető helyzete válogatja, végtelen skála hol erre, hol arra. És én is,hol ilyen vagyok, hol olyan, és jobb nem leszek, ez vagyok, pámm.

Most pedig igencsak kibírhatatlan vagyok, most igazából utaznék - hiányzik az elhussanó panoráma, még ha a volán mögüli is. Hiányzanak a veszprémi dombok, ahol elhallgat a StF rádiójele, hogy ott a képzeletbeli határ, hiányzik a dimbidombi urasági Mezőszilas lejáró, ahol kamion nélkül milyen jól lehet bezúdulni a faluba. Kedvenc kanyarjaim, a Duna-híd, a mindenkori. Hol ez, hol az a Duna-híd. Piros lámpicsek a tetején vagy sem, átszeltem a folyót, a mindenkori A pontból eljutottam a B-be. Lehet StF, lehet a magyar főfalu, de nem örökké itt, a nádasban. Ahol különben szeretek élni és alkotni, mert alapjáraton csend van. De.

Készülök írni egy tanulmányt, hat ablak van megnyitva a gépemen, mindjárt szétrobban az agyam, és közben tudom nagyon jól, hogy milyen könyvtárba kéne mennem azért, hogy egy-két nap alatt begyűjtsem a szükséges anyagot. És nincs meg interneten, csak a töredéke, a rohadék, a többit meg intuitíve kellene kibogarásznom az agyam sötét zugaiból, de a hivatkozást kénytelen vagyok ugye kispórolni. Ezt a dolgot nagyon uutálom. És csakazértis, ezt a tanulmányt márpedig meg fogom írni. Fafejű voltam világéletemben, és idővel jó fakír szintre fejlesztettem magam.

2020. október 10., szombat

Budiból

Van vagy három napja, hogy megjött - cziffrán átrugdosva holmi kacskaringóós határokon - a Swami, úgyhogy a panzióban az összes motyóka, ami nem a miénk, mind narancssárga. Ennek örömére most egy egész hetet ül, nagyon kell az itteni hindu gyülekezetnek a lelki táplálék (Ma takarítottam és ágyneműt cseréltem nála. Micsoda sminkkészlete van, basszus! sajnos uralkodtam magamon, és nem próbáltam ki...).

Ennek örömére azóta a kápolnában nem lehet matutínumot énekelni, mert Kaktusz a kiebrudaltatása óta a lustiszobában alszik a kápolna mellett. Kaktusz ideiglenes hálószobájában besötétítve a két kicsi ablak, kitámasztva az ajtó, állítólag utoléri hanem a fóbia, van a fejében még sok más, ehhez hasonló hülyeség, kicsi a szoba, ezért nem kap levegőt. Azaz jó lesz őt békiben hagyni, amíg fel nem kel magától (délben).

Csőrike tehát a cellájában énekel. Az egyik reggel, nicsak, az egyik belga dáma lelkendeze chat üzenetet küld nekem. Épp azon örvendezik, milyen közös húron pendülök a brüsszeli főnökasszonnyal a párversekben!... Öö. Szegény Isabelle, mióta hazaköltözött Svájcból - a nyári lakásából - és nyakába másztak egyik nap a szomszédok a zenebona miatt, kénytelen bevonulni a fürdőbe, onnét énekel hajnalosan.

Jól nézek ki, ezek szerint úgy hallatszik a cellácskámból a dolog, mintha én is a budiból énekelnék. Egy húron pendülünk, höhö.

2020. október 8., csütörtök

Naés

Most éppen a buszon durmolnám az első adagomat, azon a buszjáraton, ami már nincs meg. Vagyis, ha hamarább érkeztem volna Szegedre, akkor bementem volna a ferencesekhez egy zsolira, mint a tavaly ilyenkor, amikor ázottan caplattam utána át a buszállomás felé. Emlékezetes marad ez a gyaloglás, igaz hogy nem tartott sokat, de pont akkor lyukadt ki a drága húszéves cipőm, ami, becsületére mondom, a fél bolygót körbejárta velem, olyan kényelmes pajtásom volt, azóta se találtam hozzá hasonlót.

Idén tehát nincsen oblátás hétvége, előtte meg utána se, csak a most, a ma, a szűk holnap, meg további ilyenek. Szélmalomharcom az idővel, az is köbön.

Mindeközben vagyok én annyira fanatikus, hogy megteremtem magamnak a szűk mában is Schwanberget. Ma például a belgákkal zsoliztam este, középső Csőrikém kíváncsira meresztett nagy kerek szeme kíséretében. 

Utána meg nyomtuk tovább a matekot, az összeadást és kivonást 100-ig. Naés.